IceBlood - Új esély

5. fejezet

A családi hétvégénk végül egész jól sikerült, bár vasárnap estére a keresztfiaim már alaposan lefárasztottak. Annak viszont örültem, hogy Vicky kezdett kicsit feloldódni, már nem csak akkor beszélt, ha kérdezték, nem feszengett a társaságunkban. A sógornőm is sokat segített ebben, talán ő kezelte a legjobban a kialakult helyzetet, és hamar megtalálták a közös hangot, szinte barátnőkként búcsúztak el, amikor el kellett indulniuk a reptérre. Anya persze megint könnyekben tört ki, végül ha nehezen is, de megnyugtattuk azzal, hogy a két teszt között mindenképpen meglátogatjuk otthon. Mikor elmentek, Vicky-vel kissé kimerülten hanyatlottunk le a nappaliban.

- A helyedben nem nagyon közlekednék papucs nélkül – biccentett a meztelen lábam felé. – Juustu és Titus a ház minden pontján elhagyott néhány legót vagy matchboxot. Még az ágyamban is találtam belőlük.

- Asszem itt lesz az ideje, hogy felhívjam a bejárónőt – vágtam rá, miközben magamban megfogadtam, hogy lefekvés előtt én is átnézem az ágyamat. – Amúgy nem kényelmetlen mindig így kiöltözve flangálni?

- Hogy érted? – kérdezte elvörösödve, miközben bizonytalanul végignézett magán, én persze azonnal megbántam a kérdést.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Csak a korodbeli lányokat inkább tornacsukában meg farmerban szoktam látni – Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, végre kezdett feloldódni a társaságomban, erre most egy mondattal elértem, hogy újra félénken nézzen rám.

- Egyszer vettem a zsebpénzemből egy Converse cipőt. Amikor a nagyanyám meglátta, azonnal kihajította a kukába, és onnantól kezdve csak azt hordhattam, amit ő vett nekem – felelte szárazon, de már nem tudott átverni, megint az ujjaival babrált, és már megfigyeltem, hogy ezt akkor csinálja, amikor zavarban van.

- Azért elég jó ízlése van a spinének, úgy nézel ki, mint akit a kirakatból húztak elő. De ha van kedved, holnap elugorhatnánk vásárolni, nekem is kéne pár cucc. Anyu közölte velem, hogy úgy nézek ki, mint egy csöves, és a kedvenc farmeromat is kidobta, csak mert volt rajta néhány lyuk – igyekeztem mindent megtenni azért, hogy ne érezze azt, hogy sajnálom őt, ennek ellenére láttam rajta, hogy még mindig hezitál. – Te biztos tudod, hogy kéne felöltöznie egy „felnőtt, világbajnok férfinak”, én meg megmutatnám, miben nyomulnak a laza Räikkönenek.

Ez már hatott, végre újra elmosolyodott, és beleegyezett a másnapi programba, sőt, egészen lelkesnek tűnt. Mivel még a vásárlást is be kellett iktatnunk a következő napunk menetrendjébe, inkább hamar lefeküdtünk aludni. Az ágynemű áttúrása után két versenyautót, egy műanyag dinoszauruszt és egy fél csokiszeletet pakoltam át az éjjeliszekrényre, de még ezután sem volt nyugtom, néhány legókocka valahogy a lepedőm alá keveredett, így a fakír pályafutásomat is megalapozhattam, mielőtt végre kialudhattam magam.

/Vicky/

A mai reggel volt az első, hogy természetesnek vettem, hogy Kimi házában ébredek, rutinosan szedtem rendbe magam a fürdőmben, és ha kissé nehezen is, de be kellett vallanom magamnak, hogy már sokkal inkább az otthonomnak éreztem ezt a helyet, mint a monacói villát. Fura volt, hogy Kimi már a konyhában volt, de aztán eszembe jutott, hogy ma délután indulunk Jerezbe, és emiatt biztos még több dolgot is el kellett intéznie.

Ennek ellenére ráérősen fogyasztottuk el a reggelinket – most, hogy Paula magunkra hagyott minket, visszatértünk az egészségtelen, de annál finomabb csokis müzlihez, bár én személy szerint már attól rosszul voltam, hogy végignéztem, ahogy Kimi egy liter tejet egyedül eltüntetett. Én is szeretem a tejet, de ha egyszerre kéne belőle ennyit meginnom, tuti, hogy nem maradna meg bennem.

Épp a kávémat kortyolgattam, amikor megszólalt a csengő. Ez már csak azért is furcsa volt, mert azt jelentette, hogy a váratlan látogató a kapun is bejutott, pedig ahhoz ismernie kellett a kódot. Úgy tűnt, Kimi sem várt mostanra senkit, de azért elindult a nappaliba, hogy ajtót nyisson.

Mivel a konyha a nappaliból nyílt, a beszélgetést végighallgathattam, ráadásul mivel angolul folyt, minden egyes szót értettem.

- Szevasz Kims, hű de szét vagy csúszva! – a férfi hangja vidáman csengett, de nem tudtam rájönni, ki lehet az.

- Kösz a bókot. Te hogy a francba kerülsz ide? – kérdezte Kimi, de amennyire le tudtam szűrni a hanglejtéséből, kedvelte a váratlan vendéget.

- Ne szívass már, három hete megígérted, hogy magaddal viszel, úgyhogy nem is foglaltam repjegyet! Megbeszéltük, hogy jövök hozzád, és együtt megyünk Jerezbe – Ebből már kitalálhattam, hogy az illetőnek köze van a Forma-1-hez.

- Basszus, teljesen kiment a fejemből. Kicsit összekavarodtak a dolgok, izé… Nem vagyok egyedül – válaszolt Kimi zavartan.

- Mi az, csak nem összeszedtél valami csajt? – váltott át sutyorgásra az idegen, de még így is értettem, hogy mit mond, úgyhogy kénytelen voltam a számra tapasztani a kezem, hogy ne hallják meg a röhögésem.

- Hát, így is mondhatjuk. Na mindegy, végülis legkésőbb este amúgy is találkoztatok volna, úgyhogy akár most is beavathatlak. De erről nem beszélhetsz senkinek, a média még nem tud róla, és szeretném, ha a teszt végéig ez így is maradna – váltott szigorúbb hangnemre Kimi. – Az a helyzet, hogy van egy lányom.

- Mi? – ordított fel a vendég. – Neked született egy kisbabád, és csak most szólsz? De hogyan?

- Ugye nem tőlem várod, hogy felvilágosító órát tartsak neked? Amúgy annyira már nem kisbaba… Vicky, idejönnél kicsit? Szeretnélek bemutatni a cimborámnak! – kiabált Kimi, bár gondolom tisztában volt vele, hogy eddig is hallottam a beszélgetést.

- Helló – köszöntöttem zavartan a nappaliban ácsorgó srácot, aki nem is volt annyira ismeretlen. Bár korábban nem igazán követtem a Forma-1-et, azért annyi hozzám is eljutott, hogy ki nyerte meg az elmúlt négy évben a világbajnokságot. – Vicky de Massy vagyok – nyújtottam felé a kezem, ő pedig a sokkhatás ellenére megrázta azt, mondjuk a szükségesnél kicsit tovább húzódott a művelet.

- Seb Vettel… - nyögte ki, de látszott rajta, hogy még nem tért magához a sokkból. – Oké, ez most valami vicc? – fordult végül reménykedve a haverjához, de Kimi megrázta a fejét.

- Először is, örülnék, ha elengednéd a lányom kezét, és becsuknád a szád, mert úgy nézel ki, mint egy futóbolond – ez már hatott annyira, hogy a srác végre kezdett normálisan viselkedni, sőt, olyan lazán vágta le magát a kanapéra, mintha otthon lenne.

- Miért nem mondtad soha, hogy van egy lányod? – látszott rajta, hogy rosszul esik neki, amiért Kimi titkolózott előtte, ezért gyorsan közbeszóltam.

- Nem tudott rólam, illetve nem tudtunk egymásról – próbáltam természetesen beszélni, de feszélyezett, hogy még mindig csodálkozva bámult rám, valószínűleg azt mérte fel, mennyire hasonlítunk egymásra Kimivel.

Szerencsére ezután Kimi már átvette a szót, és ha kissé szűkszavúan is, de elmagyarázta a haverjának, hogy mi a helyzet. A történetet végighallgatva kezdtem megérteni, hogy a kívülállók miért döbbennek le annyira, tényleg elég zűrös volt ez az egész.

- És akkor most mi lesz? – nyögte ki végül a kérdést Seb, mire mindkettőnktől egy elég csúnya pillantást kapott, hiszen mi már egy ideje pont ezen rágódtunk magunkban.

- Az lesz, hogy még ebéd előtt elmegyünk venni pár cuccot, és ha már idetoltad a képed, délután magunkkal viszünk Jerezbe – felelte végül Kimi, a német srácon látszott, hogy még lenne pár kérdése, de úgy tűnt, beletörődött abba, hogy egyelőre ennyi információval kell gazdálkodnia.

Bár Kimi felajánlotta, hogy amíg mi vásárolunk, Sebastian élvezheti a ház kényelmét, de ő nem élt ezzel a lehetőséggel, inkább velünk tartott. Ennek először nem örültem túlzottan, még a Kimivel való ruhavásárlást is elég kínosnak éreztem, de végül egész jól sült el a dolog.

Kicsit féltem attól, hogy az áruházban majd ellepnek minket Kimiék rajongói, de pozitívan csalódtam, úgy kezelték őket is, mint minden hétköznapi embert. Persze az eladók – főleg a fiatal lányok – nagyon lelkesen segítettek mindenben, de ők sem voltak túl tolakodóak. Az egész délelőtt során csupán két kissrác jött oda hozzánk autogramért, mások inkább csak egy mosollyal, néhány kíváncsiskodó pillantassál jelezték, hogy felismerték a két világbajnokot.

- Itthon általában nyugi van, akik nem követik a Forma-1-et, nem igazán ismernek fel civilben, a helyi szurkolók pedig már megszokták, hogy időről időre felbukkanunk az üzletekben meg a kocsmákban. Aki akart, már bőven szerezhetett autogramot vagy közös képet – magyarázta Kimi, miközben épp a márkás edzőcipők között válogattunk.

Eleinte zavart, hogy mindenáron ő akart nekem vásárolni, pedig nekem is volt némi félretett pénzem, de végül beláttam, hogy neki még egy ilyen nagy bevásárlás is apró kiadásnak számít. Ráadásul nem csak velem volt bőkezű, az árcédulákat teljesen figyelmen kívül hagyva szedte össze magának is az új cuccokat. Ráadásul amellett, hogy egy csomó klassz dologgal gazdagodott a ruhatáram, remekül szórakoztunk, mindhárman felpróbáltuk a legviccesebb ruhadarabokat is, illetve Seb összeállított egy olyan szerelést Kiminek, amit szerinte a felelősségteljes apukák viselnek. A kord nadrág-kockás ing-kötött kardigán-csokornyakkendő kombináció förtelmesen állt Kiminek, mégis hagyta, hogy lefotózzuk őt, így került róla az első kép a mobilomba.

- Mielőtt hazamennénk, kajálhatnánk valamit – vetette fel Kimi, majd rögtön előre is küldött minket arra hivatkozva, hogy még van egy kis dolga.

- Ne haragudj, de még mindig nem tudom felfogni, hogy Kimi az apád – mondta Seb, amikor már az asztalunknál ültünk.

- Képzelheted, hogy nekünk milyen volt, én először nem hittem el anyámnak. A nagyszüleim kicsi korom óta magukkal rángattak a Monte-Carlo-i nagydíjra, még akkor is ott voltam, amikor megnyerte a futamot, csak éppen fogalmam sem volt róla, hogy bármi közünk van egymáshoz.

- Elrángattak? Akkor nem szereted a Forma-1-et? – kérdezte csalódottan, mintha egyenesen a lelkébe tapostam volna.

- A versenyekkel nincs bajom, bár nem is nagyon követtem eddig őket. De a nagyszüleim mindig társasági eseményként kezelték, szóval ki kellett öltöznöm, és bájolognom a hercegi család gyerekeivel – mivel csodálkozva nézett rám, kénytelen voltam tovább magyarázni. – Valamilyen szinten rokonok vagyunk, bár a monacói arisztokrácia körében ez mindenkire igaz. A nagyapám Albert herceg apjának az unokatestvére.

- Oké, ezek után nem is olyan nagy cucc, hogy Kimi az apád – nevette el magát, az említett személy pedig pont ekkor csatlakozott hozzánk, a kezében egy egyszerű papírtáskát lóbált, és kissé esetlenül elém helyezte.

- Remélem, tetszeni fog – mormogta, közben a száját alig nyitotta ki, és szemmel láthatóan feszülten várta, hogy belenézzek a zacskóba.

Mikor megláttam, hogy mit vett nekem, akkorát dobbant a szívem, hogy attól féltem, körülöttünk mindenki meghallotta. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, nem tudtam, hogyan fejezhetném ki, amit érzek. A nyakába mégse ugorhattam, hiszen egyrészt nem voltunk egyedül, másrészt eddig még nem igazán értünk egymáshoz – leszámítva azt az egy esetet, amikor a bíróságon megfogta a kezem. Az ajándékot látva a körülöttünk levők biztos hülyének néztek volna, ha látványosan hálálkodni kezdtek, nekem azonban rengeteget jelentett, azt, hogy Kimi figyelt rám, amikor magamról meséltem. A papírzacskóban ugyanis egy zongorabillentyű mintázatú Converse csuka volt.

- Kö..Köszönöm szépen – suttogtam zavartan, miközben a szemébe néztem. Bíztam benne, hogy ebből is megérti, milyen örömet okozott nekem az ajándékkal.

- Igazán nincs mit – felelte Kimi is a szokásosnál kissé jobban motyogva, Sebastian azonban megtörte a pillanatot, mert kikapta a kezemből a cipőt.

- Nahát, te zongorázol? – kérdezte, és a bólintásom után folytatta is. – Csak nagyon vigyázz, hogy ne hozd meg vele apád kedvét az énekléshez, mert ha belekezd, nem lehet leállítani, és egyszerűen borzalmas a hangja.

A meghitt hangulatnak persze így lőttek, mindhárman röhögésben törtünk ki, és az ebéd hátralevő része is így telt el. Utána már csak arra maradt időnk, hogy otthon gyorsan összepakoljuk a bőröndünket – Kimi ugyanis azt tervezte, hogy a teszt után azonnal Finnországba utazunk -, és már indultunk is a közeli kis reptér felé, ahol a magángép várt ránk, hogy elröpítsen minket Jerezbe.