9. fejezet

/Vicky/

A történtek után sem zavartatta magát, képes volt hazafurikázni ezt a hülye libát. Ráadásul Laura azonnal bevágódott az anyósülésre, ami eddig az én helyem volt, így ülhettem hátra, mint valami dedós. Azt legalább örömmel láttam, hogy nekik sem volt túl jó kedvük, de végül inkább nem is foglalkoztam velük, csak bekapcsoltam a lejátszóm, és a zenét hallgatva próbáltam legalább gondolatban messze repülni tőlük.

Az ebédet végül túléltük a vita folytatása nélkül, de láttam Kimin, hogy aggódik, vajon tényleg nem fogok-e árulkodni Paulának. Igyekeztem őt levegőnek nézni, és a nap hátralevő részében csak a kicsikkel foglalkoztam. Justuu-val és Titusszal mostanra egész jól összekovácsolódtunk, már tolmácsolás nélkül is elvoltunk, ha máshogy nem ment, akkor kézzel-lábbal elmutogattuk egymásnak, amit akartunk. Ma épp az volt a legfontosabb elfoglaltságuk, hogy finnül tanítottak engem. Na jó, inkább csak szavakra, ráadásul mivel csak a játékaik voltak körülöttünk, nem tettem szert túl hasznos szókincsre.

- Karhu – ismételtem el a macijukra mutatva.

- Kaunis – mutatott rám Titus, én azonban értetlenkedve néztem rá. Először azt hittem, hogy ez a „lányt” jelenti, de a játék Ferrarijukra is ezt mondták, aztán az egyik mesekönyvben levő virágra is. A megfejtéshez sajnos én sem jutottam közelebb, ráadásul Kimi épp ekkor lépett be a szobába.

- Akkor én megyek – mondta kicsit félszegen.

- Oké – vágtam rá közömbösen, és visszafordultam a srácokhoz, akik viszont elárultak, és tolmácsjelöltet láttak a nagybátyjukban.

- Kaunis, kaunis – kiabálták rám lelkesen, mire ő is elmosolyodott.

- Kyllä, Vicky on kaunis – felelte, és már ott is hagyott minket. Egy pillanatig haboztam, de végül legyőztem a kíváncsiságot, és nem mentem utána, hogy megkérdezzem, miről beszéltek.

Ezután már nem sokáig játszhattunk a fiúkkal, mert az anyjuk elküldte őket fürdeni. Míg a srácok a fürdőben vizicsatáztak, én segítettem Kristii-nek elpakolni a játékokat.

- Összevesztetek Kimivel? – kérdezte hirtelen, engem pedig annyira meglepett, hogy reflexből őszinte választ adtam.

- Igen… valami olyasmi.

- Örülök neki – elég furcsán nézhettem rá, mert rögtön folytatta. – Ez azt jelenti, hogy már közeledtek egymáshoz. Eleinte természetes az udvariaskodás, az, hogy igyekeztek megfelelni egymásnak, de igazi kapcsolat akkor alakul ki, ha már mertek hibázni, és nem kerülitek a konfliktusokat – Nem igazán tudtam, mit mondhatnék erre, így csak egyetértően bólogattam. Hogy megtörjem a kínos csendet, feltettem az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Kristii… Mit jelent az, hogy „kaunis”?

- Kaunis? Szóval a fiaim már udvarolnak is? – nevette el magát. – Azt jelenti, hogy szép…

Szerencsére ezután már nem erőltette, hogy a Kimivel való kapcsolatomról beszélgessünk, de így is eléggé elgondolkodtatott. Hiszen eddig pont ez volt a bajom, úgy éreztem, hogy Kimi nem adja önmagát, mindent rám hagy, mert azt hiszi, apaként ezt kell tennie. Most viszont végre elengedte magát, azt csinálta, amit az én felbukkanásom előtt szokott. Így már csak az volt a kérdés, hogy én ezt el tudom-e fogadni.

Nem keltem túl későn, épp ezért lepett meg, hogy Kimi már a konyhában volt, amikor én még ásítozva sétáltam be. Már Paula is ott sürgölődött, de amikor meglátott, mindent félbehagyott, és hozzám sietett.

- Isten éltessen sokáig! – ölelgetett úgy, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Mire elengedett, már Kimi is ott állt mellettünk, majd kissé esetlenül ő is megölelt.

- Boldog 16. szülinapot! – mormogta, én pedig hasonló hangerővel köszöntem meg.

Hamarosan a többi Räikkönen is csatlakozott hozzánk, így egyre többen gratuláltak a születésnapomhoz. Reggeli után az ajándékaimat is átadták, amit én kissé elvörösödve fogadtam el, hiszen nem igazán voltam hozzászokva, hogy ennyien foglalkozzanak a szülinapommal.

Ramitól és Kristii-től egy karórát kaptam, a srácok pedig egy csomó rajzzal leptek meg. Paula kis híján elérte, hogy elbőgjem magam, mert az egyik ajándéka egy régi, családi ékszer volt, egy csodaszép gyűrű, amit a nagymamájától kapott. A másik viszont egy könyv volt, amit elsőre nem igazán tudtam hova tenni, de amikor kinyitottam, kiderült, hogy egy fotóalbum, aminek az első oldalait régi családi képekkel töltötte meg.

- Tudom, hogy ezek a fényképek és a rajtuk szereplő emberek nagy része még nem jelent túl sokat a számodra, de szeretném, ha legalább ilyen módon megismernéd őket, és a többi oldalát már a család részeként töltenéd meg – mondta kissé könnyes szemmel, én pedig hálásan öleltem meg.

Rami azonnal le is csapott a lehetőségre, és azonnal fotózni kezdett, így a szülinapom igazán alaposan dokumentált lett. Mikor ránk parancsolt, hogy Kimivel is pózoljunk neki, mindketten feszengtünk kissé, de végül megöleltük egymást.

- Én is szeretném átadni az ajándékom – súgta a fülembe, és a többiekhez fordult. – Egy kicsit elugrunk, de ebédre itthon leszünk.

A meglepettségtől el is felejtettem tiltakozni, így gyorsan összekaptam magam, és pár perc múlva már be is ültem a kocsiba. Azt hittem, az ő házába megyünk, de egy idő után feltűnt, hogy más irányba haladunk.

- Hová… - kezdtem volna faggatni, de ő megrázta a fejét.

- Nyugi, mindjárt meglátod – mondta, és nem volt hajlandó többször megszólalni. – Itt is vagyunk – árulta el végre, amikor leállt a kocsival.

Oké, szó szerint a semmi közepén voltunk. Régi, kissé töredezett betonút volt előttünk, az út szélén néhány fa, de semmi más nem vitt közelebb a megfejtéshez.

- Arra gondoltam, hogy mivel jövőre leteheted a jogsit, elkezdhetnénk gyakorolni a vezetést – árulta el végül a tervét, amivel teljesen ledöbbentett.

- Megőrültél? Mi lesz, ha összetöröm a kocsid?

- Azért elsőre még nem rallizást terveztem – nevetett ki. – Apa is ide hozott ki minket gyakorolni. Erre nem jár senki, pár kilométerre innen van egy gyárépület, de az már az én gyerekkoromban sem működött. A hozzá vezető utak viszont megmaradtak, így simán lehet gyakorlásra használni.

Eleinte még ódzkodtam ettől, de ahogy kezdtem belejönni, egyre jobban élveztem. Jó, neki vicces lehetett, hogy én már a 60 km/h-s sebességet száguldozásnak tituláltam, de én remekül éreztem magam. Mikor pedig bejelentette, hogy ideje lenne hazamenni, még kicsit csalódott is voltam. Hazaérve nem győztem neki hálálkodni, de mielőtt beléptünk volna a házba, még megállított.

- Van még valami… A múltkor meséltél anyád volt férjéről. Tudom, hogy fontos neked, és sokat beszéltek telefonon, ezért arra gondoltam, hogy a következő teszt után meghívhatnánk Svájcba.

/Kimi/

Az egyedül töltött estén bőven volt időm átgondolni a helyzetet, és be kellett látnom, legalább részben jogos volt a lányom haragja. Tisztában voltam vele, hogy ezt most én szúrtam el, de nem kellett sokáig törnöm a fejem, hogyan engesztelhetném ki. A vezetés csak egy játék volt – de a szívem mélyén talán még Vicky-nél is jobban élveztem -, a másik ajándék azonban már sokkal komolyabb volt, mégis nehezen vettem rá magam. Mióta együtt éltünk, Vicky szinte naponta beszélt telefonon ezzel a számomra idegen férfival, akit egyértelműen az apjaként szeretett. Ez viszont soha nem tapasztalt féltékenységet ébresztett bennem, és ezen az sem javított, ahogy az ajánlatomra reagált. A tegnap történteket teljesen elfelejtve ugrott a nyakamba, és lelkendezve köszönte meg a meghívást. Azt hiszem, csak a nagyszülei szigorú nevelésének köszönhetően fékezte meg magát annyira, hogy udvariasan végigvárta a családi ebédet, és csak utána vonult félre, hogy felhívja ezt a Paolót.

- Örülök, hogy kibékültetek – szólított meg a sógornőm, én pedig csak ekkor vettem észre, hogy már egyedül maradtam az asztalnál.

- Elmondta, hogy mi történt? – kérdeztem csodálkozva, hiszen ha így lett volna, anyu már biztos kinyírt volna.

- Nem, de nem lehetett akkora ügy, ha ilyen gyorsan megfeledkezett róla – mosolygott rám Kristii optimistán, a jókedve azonban nem ragadt rám át.

- Tartok tőle, hogy túl nagy árat fizetek még ezért a gyors megbocsátásért – morogtam, de mivel értetlenül nézett rám, inkább elmagyaráztam a helyzetet. – Van egy olasz pasi, aki egy ideig olyan nevelőapaféleség volt számára, egyfolytában vele dumál telefonon. Én meg voltam olyan hülye, hogy felajánlottam, töltsön nálunk néhány napot a következő teszt után.

- Miért lennél hülye? Ez nagyon kedves tőled! – lelkendezett tovább Kristii, én azonban csak a fejemet ráztam.

- Épp csak elkezdett megbízni bennem, de ha most megjelenik ez a pasi, Vicky le se fog szarni engem. Az is lehet, hogy ellenem hangolja majd a lányomat. Mi lesz, ha magával akarja vinni? – tört ki belőlem az, ami már egy ideje nyomasztott.

- Azt nem teheti meg, nem rokonok. Nem tudhatod, hogy milyen ember, de ha Vicky szereti, akkor olyan szörnyű nem lehet. Talán még segíthet is abban, hogy szorosabb legyen a kapcsolatotok. Azzal viszont biztosan csak rontasz a helyzeten, ha ellenséges leszel vele – mondta ki Kristii, amivel már én is tisztában voltam.

Már nem volt visszaút, be kellett engednem ezt a Paolót az életünkbe, és most már csak annyit tehettem, hogy próbáltam jó képet vágni hozzá.

8. fejezet

Ijesztő volt szembesülni a hírrel, hogy most már vadidegenek is ismerik a történetünket. Elfogott a kísértés, hogy felnézzek a netre, de úgy éreztem, egyelőre jobb, ha nem teszem, így is eléggé felidegesített már ez a csaj. Kimi persze biztos nem vette észre, de Laura elég szúrósan méregetett engem. Láthatóan nem örült a felbukkanásomnak, de az érzés kölcsönös volt.

Tipikusan az a „haverlány” volt, aki mindent megtesz azért, hogy a férfi társaság elfogadja, és ő lehessen a középpontban, ráadásul az is egyértelmű volt, hogy régebb óta igyekszik behálózni az apámat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szép lány, de nála még Dasha is szimpatikusabb volt, pedig annyi sületlenséget már régen hallottam, mint amennyit ő fecsegett össze a vacsorán. Valószínűleg az zavart a legjobban Laurában, hogy túlságosan is emlékeztetett a monacói élményeimre. Az ottani „arisztokrata” lányok is így néztek rám, amikor az általuk kiszemelt srácok akár csak egy szót is váltottak velem.

A bosszúságomat azonban gyorsan elfeledtették velem az unokatesóim, akik azt sem várták meg, hogy a csizmámból kibújjak, azonnal rám vetették magukat, ahogy beléptünk a házba. Náluk jobban már csak Paula lelkesedett, ismét olyan ölelésben volt részem, hogy kezdtem aggódni a csontjaim épségéért.

- Jajj, kicsim, végre itt vagytok, már alig vártam, hogy újra találkozzunk! Remélem, nem unatkoztál nagyon apáddal! – hadarta egy levegővétellel.

- Nem, dehogy, nagyon jól éreztem magam Jerezben! – feleltem, de a következő pillanatban megakadt a szemem a dohányzóasztal közepén álló fényképen. A fotón ugyanis én szerepeltem, a kép még a múltkori bevásárló túránkon készült, így meglepetten pillantottam Kimire.

- Bocsi, de anyu rágta a fülem, hogy küldjek rólad fotót! – magyarázta vigyorogva.

- Olyan mérges voltam magamra, hogy a múlt hétvégén nem készítettünk fényképeket. De majd most, a szülinapodon bepótoljuk! – folytatta lelkesen a nagyanyám, és onnantól kezdve pár lépésnél távolabb nem is engedett magától.

Persze továbbra is fura volt így belecsöppenni egy család életébe, de valójában jól esett az irántam való érdeklődésük, egy pillanatig sem éreztem azt, hogy megjátszanák magukat, ez pedig új élmény volt a monacói életem után. Végül egész nap együtt maradt az egész család, szinte el is feledkeztem Kimi esti programjáról, csak akkor jutott eszembe, amikor váratlanul félrehívott.

- Ha gondolod, itt is maradhatunk éjszakára, a haverokkal máskor is tudok találkozni – mondta, és úgy tűnt, tényleg nem bánná, ha miattam ki kéne hagynia a bulizást, de nem szerettem volna, hogy kötelességből változtasson a szokásain.

- Ne hülyéskedj, már elígérkeztél! Nem vagyok már dedós, nem kell vigyáznod rám – tiltakoztam, hiszen amúgy is vágytam már egy kis magányra.

- De akkor itt is maradhatnál, nem szeretném, hogy egyedül legyél – aggodalmaskodott tovább, de én gyorsan közbevágtam.

- Igazából jól esne egy kis nyugalom – feleltem, de mivel láttam, hogy az arca kissé elkomorodott, gyorsan folytattam. – Ne érts félre, tényleg nagyon jól éreztem magam! Csak az elmúlt időszak elég húzós volt, nem szoktam hozzá ennyi változáshoz. És nem kell aggódnod miattam, feltalálom magam egyedül is, szerintem fel sem fogok állni a zongorától!

- Hát jó, de tényleg nem maradok sokáig. És nálam lesz a telefon, ha bármi gond lesz, fel tudsz hívni, és azonnal megyek is haza! – egyezett bele a kérésembe, így hamarosan haza is indultunk. A nagyanyám persze marasztalt minket, de végül beletörődött, hogy csak másnap találkozunk újra. Így is beesteledett, mire hazaértünk Kimi házába, ezért nem sokkal később már magamra is hagyott.

Az éhhaláltól persze nem kellett félnem, Paula annyi kaját csomagolt nekünk, mintha egy hétig kellett volna nélkülöznünk a főztjét, nem pedig alig fél napig. Miután megettem a vacsorát, azonnal az új hangszeremhez ültem, és a következő néhány órára teljesen megszűnt számomra a külvilág. Élveztem, hogy akkor és azt játszom, amit csak akarok. A nagyanyám ugyanis kizárólag a klasszikus darabokat tűrte el, az esti órákban pedig még azokat sem, nem szerette, ha sokáig „zajongtam”. Ezért is vártam ennyire ezt a magányos estét, másrészt pedig azért, hogy átgondolhassam a jelenlegi helyzetemet. Az utóbbiból azonban semmi sem lett, a zenélés teljesen kikapcsolta a gondolataimat. Végül mégis kezdtem visszatérni a valóságba, és a fáradtságot is egyre jobban éreztem.

Csak ekkor vettem észre, hogy már jócskán elmúlt éjfél, de Kimi még sehol sem volt. Talán a fáradtság és a túlzott csend okozta, de hirtelen borzasztóan aggódni kezdtem. Hiszen már négy órája elment, és azt mondta, hogy csak rövid ideig marad távol. Félni kezdtem, hogy talán történt vele valami a hazaúton, így gyorsan a telefonom után nyúltam. A hívógomb megnyomása előtt azonban megtorpantam. Tudtam róla, hogy szeret bulizni, és valószínűleg csak egyszerűen jól alakult az estéje, és épp a haverjaival iszogatnak valahol. Elég hülyén jönne ki, ha most a hívásommal megzavarnám, még a végén azt hinné, számon akarom kérni rajta a kimaradást. Így aztán letettem a telefont, de a félelmeimet nem tudtam kikapcsolni, ezért úgy döntöttem, a nappaliban várom meg, hogy hazaérjen.

A fáradtság végül mégis legyőzött, és csak akkor riadtam fel, amikor egy érkező autó hangját hallottam meg. Megkönnyebbülve kezdtem felkászálódni a kanapéról, azonban amikor nyílt az ajtó, nem a várt hangot hallottam meg először.

Kimi ugyanis nem egyedül érkezett, a korábban megismert Laurával igencsak bizalmasan összeölelkezve lépett – vagy inkább tántorgott – be, és persze finnül beszéltek, amiből én csak a saját nevemet hallottam ki.

- Miért nem alszol, kislány? – kérdezte megjátszott kedveskedéssel a csaj, amikor végre észrevettek engem is.

- Itt van az én kicsi lányom! – óbégatta Kimi, a homályos tekintetét látva pedig az is csoda volt, hogy egyáltalán felismert.

- Neked elment az eszed? – kiabáltam rá dühösen. – Azt mondtad, hamar hazajössz, én meg már azt hittem, hogy valami bajod esett! – meg sem vártam a válaszát, inkább felrohantam a szobámba. Azért az ajtó becsapása előtt még meghallottam, hogy a csaj hogyan nyugtatgatta.

- Nyugi, csak egy hisztis kamasz! – nevetett rajtam a hülye liba, majd ezután finnül folytatta a társalgást.

/Kimi/

Reggel – vagyis inkább délelőtt 11-kor – arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a fejem. Aztán amikor megpillantottam a mellettem alvó Laurát, az emlékeim kezdtek egyre jobban összeállni.

- Basszus, Vicky… - morogtam, és azonnal a konyhába siettem.

Nem tévedtem, a lányom ott ült, és a kávéját kortyolgatta, ahogy máskor is szokta, egy különbség azonban volt: a rám váró adag most hiányzott a kávéfőzőből.

- Jobb lenne, ha összeszednéd magad, Paulának megígértük, hogy délre ott leszünk – vetette oda nekem közömbös hangon.

- Vicky, tegnap este nem tudtam elszabadulni a srácoktól, aztán egy kicsit sokat ittam. Laura nem ivott, ezért hozott ő haza, de nem történt köztünk semmi – kezdtem zavartan magyarázkodni, ő azonban közbevágott.

- Nem érdekel. A te életed, azt csinálsz, amit akarsz – Huhh, lehet, hogy ránézésre csak egy kamaszlány, de ezt a kimért hangot és megjátszott közömbösséget bármilyen felnőtt nő megirigyelhetné. – Ma Paulánál alszom – tette hozzá határozottan.

- Oké, alhatunk ott is – kezdtem bele, hátha megenyhül, de ez most nem jött össze.

- Nem, ÉN alszom ott. Így legalább nem zavarom meg még egy estédet – vágta rá gúnyosan. – Ne aggódj, nem tervezem, hogy árulkodok anyukádnak.

- Vicky… - kezdtem bele a békülésbe ismét, de megint lepattintott.

- A szobámban leszek, fél óra múlva indulhatunk – mondta, és már faképnél is hagyott.

Dühös voltam, mert nem éreztem jogosnak a haragját, ráadásul elég frusztráló volt, hogy elvileg ő a gyerek, mégis úgy oltott le engem, mint valami idiótát. Pedig nem követtem el halálos bűnt. Oké, egy kicsit sokat ittam, és hazaszólhattam volna, hogy tovább maradok, de azt hittem, hogy már alszik, és nem akartam felébreszteni. Az sem volt túl okos döntés, hogy hagytam, hogy Laura hozzon haza, aztán még nálam is aludjon. De ő egyszerűen borzasztó rámenős, én pedig nem voltam magamnál, így nem tudtam lerázni. Mintha csak megérezte volna, hogy rá gondolok, már be is toppant a konyhába – egy bugyiban és az én pólómban.

- Összefutottam a lépcsőn a lányoddal. Micsoda kis méregzsák! – nevetett gúnyosan, de az arcomat látva befejezte.

- A házamban beszélj angolul – szóltam rá. – Vicky nem ért finnül, és frusztráló lehet, ha nem érti, mit beszélnek körülötte. Most azt hiszi, hogy van köztünk valami…

- És az akkora baj lenne? – kérdezte, miközben hozzám dörgölőzött.

- Igen – jelentettem ki határozottan, és eltoltam magamtól. Hiába nagyon jó csaj, soha nem kedveltem különösebben, csak a bátyja miatt csapódott néha a társaságunkhoz. Ráadásul mindig utáltam a nyomulós nőket, sokkal jobban szerettem én hódítani.

Végül nagy nehezen sikerült rávennem, hogy húzzon vissza a szobába felöltözni, így mire Vicky visszatért a nappaliba a táskájával a kezében, már mi is készen álltunk az indulásra. Hiába tudtam, hogy csak húsz perc az út, nekem egy örökkévalóságnak tűnt a metsző csendben való autókázás. Az emberek biztos azt hiszik, hogy a legkeményebb helyzet az, ha valamelyik pilótatársam megpróbál megelőzni. Most viszont bármit megadtam volna azért, hogy a fél mezőny engem szorongasson – még az is jobb lett volna, mint két dühös nőt furikázni. Laura pipa volt rám, mert visszautasítottam, Vicky meg… Hát, az ő esetében még nem tudtam eldönteni, min akadt ki a legjobban.

7. fejezet

Az első „munkás” héten végülis egész jól helytálltam apaként, és elérkezett az első áttörés is, megöleltük egymást. Különös érzés volt először a karjaimban tartani, most még kisebbnek tűnt, mint eddig. Mondjuk előtte a beszélgetésünk borzasztó kínos volt, nehéz lett volna eldönteni, melyikünk jött inkább zavarba a szex témától. Mégis muszáj volt szóba hoznom, mert onnantól kezdve, hogy a csapattársam csaja rákérdezett a dologra, nem tudtam másra gondolni, mint hogy milyen pattanásos kis gyökerekkel állíthat haza Vicky. A szokásának megfelelően persze most sem volt túl bőbeszédű, csak annyit tudhattam meg, hogy egyelőre nem kell ilyesmi miatt aggódnom, úgyhogy átmenetileg fellélegezhettem. Talán a legnagyobb probléma az, hogy túlságosan is jól emlékszem, én miket csináltam az ő korában – és csinálom azóta is -, emiatt kicsit tartottam tőle, hogy most lányos apaként kell végignéznem, ahogy valami kis patkány fűzi úgy Vicky-t, mint ahogy én szoktam a csajokat. Persze ennek a veszélye továbbra is fennállt, de most már legalább azt is felfogtam, hogy apaként ilyen szempontból is szemmel kell tartanom a lányomat.

A következő, bahreini tesztig még több mint egy hetünk volt, így az anyámnak tett ígéretünkhöz híven azonnal Finnországba utaztunk. Karácsony óta nem jártam otthon, és izgatottan nyitottam be a házba, de azonnal megnyugodhattam, Steve jól végezte a dolgát, és teljesítette a megbízásomat. Amikor beléptünk a nappaliba, Vicky a meglepettségtől meg is torpant, és kissé félénken nézett rám.

- Tudom, hogy csak két nap múlva lesz a szülinapod, de ezt nehezen rejtegettem volna a szekrényben… - mondtam kissé félszegen, mert a lányom arcáról még mindig nem sikerült leolvasnom, mit is szól a meglepetéshez.

- Ez gyönyörű… köszönöm szépen – felelte kissé megilletődve, és óvatosan végigsimított a masnival átkötött zongorán.

- Mondtad, hogy a nagyszüleidnél mennyit zongoráztál, és gondoltam, már biztos hiányzik… - magyaráztam az ajándékom, mire ő mosolyogva bólintott. – Baarba is szeretnék egyet, ott úgyis többet leszünk, de szerettem volna, hogy előbb lásd ezt, és megmond, hogy megfelelő-e. Én sajnos nem igazán értek az ilyen… klasszikus dolgokhoz.

- Tökéletes, nagyon szépen köszönöm – ismételte, és a hangján éreztem, hogy az öröme őszinte. Olyan vágyakozva pillantott a hangszerre, hogy rögtön rájöttem, ez valami olyasmi számára, mint amilyen nekem a vezetés.

- Nincs kedved kipróbálni? Talán még én is művelődök egy kicsit – bíztattam, mert láttam rajta, hogy szíve szerint azonnal rávetné magát a billentyűkre, és csak a jelenlétem fogta őt vissza.

- Hát jó – felelte, és onnantól kezdve megszűntem létezni számára.

Nem ismertem a zenét, amit játszott, de a botfülem ellenére is rájöttem, hogy nagyon szuperül tolja. Miközben hallgattam a dallamot, végig az arcát figyeltem, elszántan összpontosított arra, amit csinált, mégis sugárzott belőle, hogy élvezi. Mikor véget ért a dal, kíváncsian pillantott rám.

- Klassz volt! – dicsértem meg, mire elégedettség ült ki az arcára. – Ez valami Mozart volt?

- Nem egészen. Yann Tiersen – nevetett ki, de mivel továbbra sem alakítottam hitelesen a műértőt, folytatta. – Kortárs. Na jó, ezt már biztos ismerni fogod.

Kábé három másodperc kellett, hogy felismerjem az egyik kedvenc számomat, a Guns ’n’ Roses-tól a Sweet Child O’ Mine-t. A fene se gondolta, hogy ilyeneket is tud, de ezt is legalább olyan precízen adta elő, mint az előzőt, mintha csak zeneiskolában tanulta volna. Ezzel már engem is bevont annyira, hogy ösztönösen dúdolni kezdtem.

„She’s got eyes of the bluest skies,

As if they thought of rain,

I hate to look in those eyes

And see an ounce of pain…”

Vagy ezerszer énekeltem már ezt a számot, hol a zuhany alatt, hol részegen egy bárban, most mégis szíven ütött. Mintha Vickyről szóltak volna ezek a sorok… Igyekeztem leplezni, hogyan hatott rám ez a felismerés, ezért végig dudorásztam, amiért meg is kaptam a büntetést. A szám végére érve szemtelenül kiröhögött, és még jó darabig képtelen volt abbahagyni a nevetést.

- Igaza volt Sebnek, tényleg brutális hangod van! Komolyan mondom, gyerekeket lehetne vele ijesztgetni – csúfolt a szemeit törölgetve.

- A fenébe! Pedig már pont azon gondolkodtam, hogy családi zenekart alapíthatnánk, mi lehetnénk az új Jackson 5! – duzzogtam tettetett sértettséggel, és örömmel láttam, hogy továbbra is jókedvűen nevet rajtam.

- Hát, nem tudom, Ramiéknak milyen hangja van, de te maximum az együttes sofőrje lehetsz!

- Jó hogy említed, már biztos türelmetlenül várnak minket – jutott eszembe a kis északi kitérőnk valódi oka, úgyhogy az itteni házam gyors bemutatása után indultunk is anyához.

/Vicky/

Kicsit nehéz szívvel álltam fel a zongorától, de végül beláttam, hogy abszolút megérte itt is körbenézni. Ez a ház is volt olyan klassz, mint a svájci, valamivel ugyan kisebb, de még otthonosabb. Jó volt megismerni az igazi északi stílust, már alig vártam, hogy lássam begyújtva is a különleges kandallót. Magamnak is nehezen ismertem be, de már nagyon vártam, hogy viszontlássam az újdonsült családomat. Különösen a srácokat szerettem meg, talán azért, mert kiskoromban nagyon vágytam arra, hogy legyenek testvéreim, vagy legalább olyan gyerekek a közelemben, akikkel nyugodtan játszhatok. Az iskolatársaimmal a tanításon kívül nem találkozhattam, a nagyszüleim csak az arisztokrata családokat tartották méltó társaságnak, de az ilyen összejöveteleken szó sem lehetett önfeledt játékról – ráadásul ezeknek a kölyköknek a nagy része borzasztó beképzelt volt. Kristii-vel is sikerült összebarátkoznom, a gyerekek mellett ő kezelte a leglazábban az új helyzetet, talán azért, mert nem voltunk vér szerinti rokonok, nem éreztem azt, hogy meg kell felelnem neki. Rami már keményebb dió volt, ő szemrebbenés nélkül szóba hozott olyan témákat is, amiket még Kimi is inkább került, a múlt hétvége során több alkalommal is feltett a jövőnkre vonatkozó kérdéseket, ez viszont engem eléggé feszélyezett. Amúgy nem lett volna vele gond, egész jófejnek tűnt, de tartottam tőle, hogy a gondolatait az öccsével is megosztja, és arra biztatja, ne engedjen el engem Párizsba.

A másik problémás személy Paula, a nagyanyám volt. Olyan mértékű szeretetdózist kaptam tőle, hogy az elsőre egyszerűen feldolgozhatatlan volt. Másnak a nagymama szó biztos valami ilyesmit jelent, de nekem teljesen új volt az ilyen anyáskodó magatartás, és nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Úgy éreztem, hogy nála az első pillantásra bekapcsolódott egy „szeretet-gomb”, és bűntudatom volt, amiért ezt nem tudtam viszonozni. Hiába fogta fel az agyam, hogy mi mind rokonok vagyunk, az érzéseim nem változtak meg varázsütésre. Kedveltem őket, de nem értettem, hogyan szerethetnék meg olyan embereket egyik napról a másikra, akiket az elmúlt közel 16 évben nem is ismertem. Mégis azt éreztem, hogy ők ezt várják tőlem, mintha csak egy elkallódott legódarabka lennék, akit most bepattintottak a helyére, és máris minden probléma megoldódott.

Nekem viszont ez sok volt, bőven elég problémát jelentett, hogy feldolgozzam a Kimivel kapcsolatos érzéseimet. Az elmúlt napokban sokat agyaltam azon, hogy valójában mit is gondolok róla. A kívülállóknak úgy tűnhetett, hogy lazán kezelte ezt az egész helyzetet, de én sokszor vettem észre rajta a feszengést és a tanácstalanságot. Eddig minden jól alakult közöttünk, de azt hiszem, ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy mindketten arra törekedtünk, hogy a lehető legjobban megfeleljünk a másiknak, és ameddig csak lehet, kerüljük a konfliktusokat. Persze az utóbbi időben bőven volt időnk beszélgetni, így rengeteg dolgot megtudtam róla, és az is kiderült, alapvetően nem jelent gondot, hogy jól kijöjjünk egymással. A legtöbb dologról hasonlóan gondolkodtunk – már amiben egyezhet egy harmincas férfi és egy tizenéves lány véleménye, ízlése -, a beszélgetéseinket nem törték meg kínos csendek, szóval egész jól elvoltunk. Volt néhány gesztusa, ami kifejezetten jól esett, de nem éreztem úgy, hogy néhány figyelmesség elég ahhoz, hogy megszeressünk egy másik embert. Ahogy leástam az érzéseim mélyére, rájöttem, hogy leginkább hálát érzek iránta. Megtehette volna, hogy letagad, ellök magától, de amikor segítségért fordultam hozzá, nem utasított el, kiszabadított a „börtönömből”. Sok mindent tett azért, hogy ez az időszak zökkenőmentes legyen, nem fogalmazott meg komolyabb elvárásokat velem szemben, tulajdonképpen hagyta, hogy az én tempómban haladjunk. Valójában tegnap este fordult elő először, hogy kényesebb témákról való beszélgetést kezdeményezett, de ezeket sem erőltette, így nem volt okom panaszra.

Kíváncsi lettem volna arra, hogy ő mit gondol erről a helyzetről, hogy ő vajon mit érez. Nem az a típus volt, aki szívesen megmutatta a külvilágnak az érzéseit, ezzel azonban az én helyzetemet is megnehezítette. Nem akartam, hogy azért szeressen, mert a lánya vagyok. Nem akartam egy kötelesség lenni, de féltem, hogy ő így érez. Az persze természetes, hogy ha egy családba gyerek születik, akkor a szülei ösztönösen szeretik, de utána ők gondozzák, ők nevelik olyanná, amilyen lesz, így érthető a szeretet. De az életem során semmi közünk nem volt egymáshoz, semmilyen hatással nem lehetett rám, így annak se lett volna értelme, hogy gombnyomásra megszeressen. Hiszen akkor ennyi erővel egy pszichopata gyilkos is lehetnék, akkor is szeretnie kéne.

Na jó, a legrosszabb pillanatban gondolkodtam a „pszichopata gyilkos” kifejezésen, ugyanis épp akkor kiáltott ránk valaki – miközben épp Paula háza felé sétáltunk. A felénk futó pasi finnül hablatyolt valamit, én pedig értetlenül néztem Kimire, akinek az arckifejezése egyik pillanatról a másikra váltott egyre idegesebbé.

/Kimi/

Hiába volt Lauri gyerekkori jóbarátom, most nem igazán örültem a felbukkanásának. Egyrészt azért, mert ő az eddigi életemnek ahhoz az oldalához tartozott, amit nem igazán akartam megmutatni Vicky-nek, másrészt azért, mert nem igazán fűlött ahhoz a fogam, hogy a mínuszokban ácsorogva magyarázzam el állandó ivótársamnak, hogy ki is a mellettem álló lány. Végül hamar kiderült, hogy erre nem lesz szükség, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy én gondoltam.

- Haver, hihetetlen, hogy pont most bukkansz fel! Lau épp az előbb mutatta, hogy mit irkálnak már megint rólad a neten! Még hogy apa lettél?! – röhögött, miközben az említett másik Lau is odaért hozzánk. Laura a haverom húga volt, és míg tini korunkban inkább csak egy idegesítő kolonc volt, az utóbbi években egyre gyakrabban lett résztvevője a bulijainknak. Most is úgy üdvözölt, mintha ezer éve puszipajtások lennénk, szorosan átkarolt, és úgy nevetgélt bele a fülembe.

- Te és az apaság, jó vicc! – A bátyjával ellentétben azonban ő rögtön kiszúrta a mellettem ácsorgó, kissé kétségbeesetten figyelő Vicky-t, aki az eddigiekből egy szót sem érthetett.

Tényleg abban állapodtunk meg Steve-vel, hogy amint hazajövünk Jerezből, ő rögtön kiadja a sajtóközleményt, de arra nem gondoltam, hogy néhány óra leforgása alatt már a saját szülővárosomban is ezzel fogadnak majd.

- Srácok, váltsunk át angolra, Vicky nem beszél finnül – szóltam rájuk, majd gyorsan a lányomhoz fordultam. – Úgy tűnik, a média máris akcióba lendült, Lauriék már a neten olvastak rólad. Amúgy ő egy gyerekkori barátom, ő meg a húga, Laura.

- Kimi, az egy dolog, hogy a pályán villámgyors vagy, de azért az durva, hogy már a gyereked is kamaszként születik – röhögött Lauri, de a húga kevésbé tűnt vidámnak.

- Idióta – mordultam a haveromra, mert láttam, hogy Vicky így is nehezen viseli el a kíváncsiskodó vizslatást. – Ez egy hosszú történet, de a médiának köszönhetően úgyis bárki gyorsan tájékozódhat róla. Bocs, de anyám már vár minket… - próbáltam lerázni őket, de az akcióm nem volt túl sikeres.

- Oké-oké, a világért sem zavarnánk meg a családi idillt! De este igazán leguríthatnánk pár sört, legalább megoszthatnád a srácokkal is az apává válásod történetét – invitált, én azonban a fejemet ráztam, és vissza akartam utasítani a meghívást, de Vicky közbeszólt.

- Menjél nyugodtan, engem tényleg nem zavar! – Még mindig nem voltam biztos benne, hogy nem csak udvariasságból mondja, de a folytatás már engem is meggyőzött. – Legalább zongorázhatok anélkül, hogy elkezdenél kornyikálni – mosolygott rám.

- Oké, de tényleg csak egy sör! – figyelmeztettem a haveromat, mire gúnyosan kiröhögött.

- Na persze! Vagy tudod mit? Hozd el őt is! A srácok tutira elolvadnának a kis „Jéghercegnőtől” – kacsintott szemtelenül a lányomra, aki a becenév hallatán kicsit elpirult, én azonban gyorsan lehűtöttem Laurit.

- Ne is álmodj róla! Nem a kocsmákon és a részeg léhűtőkön keresztül fogom neki bemutatni Espoo-t!

- Kár, pedig szivi, hidd el, ez az egyetlen izgalmas része! – szemtelenkedett tovább, de a pillantásomat látva inkább elhallgatott.

- Ugyan már, a finn buli nem való egy ilyen kislánynak! – kotyogott közbe Laura, miközben valami bájmosoly ült ki az arcára. – Akkor este találkozunk! – fordult hozzám, és a következő pillanatban egy puszit nyomott az arcomra.

Mi már indultunk is befelé, de fél szemmel közben Vicky-t figyeltem. Próbáltam leolvasni az arcáról, hogy mit szól ehhez a találkozáshoz, de egész közömbösnek tűnt, így inkább én sem feszegettem tovább a témát.

6. fejezet

A jerezi tesztnapok végül nem bizonyultak túl izgalmasnak. Én az időm nagy részét a hotelben töltöttem, Kimi pedig vagy a pályán körözött, vagy a mérnökökkel konzultált az eredményekről. Az egyik napon én is kimentem vele a pályára, és be kellett látnom, hogy az általa űzött sportág mégsem olyan unalmas, mint amilyennek gondoltam, elég lenyűgöző volt ilyen közelről figyelni az autók és a csapatmunka működését. A vezetés ráadásul Kimit is felpezsdítette, míg a hétköznapokon kifejezetten nyugodt, megfontolt és csendes volt, az autója közelében sokkal aktívabbnak tűnt, érezni lehetett, hogy itt van igazán az elemében.

Amikor volt egy kis szabadideje, legtöbbször kettesben voltunk, és mostanra eljutottunk odáig, hogy tényleg fesztelenül beszélgettünk egymással. Néha Seb is csatlakozott hozzánk, lassan ő is kezdett beletörődni, hogy a haverja „apuka” lett. A teszt harmadik napján egyikőjük sem vezetett, így meglepetésprogramként egy közeli élményfürdőbe látogattunk el. A télnek és a délelőtti időpontnak köszönhetően csak kevesen voltak a komplexumban, inkább csak nyugdíjasok áztatták magukat a gyógyvizes medencékben. Így viszont nem kellett a rajongók felbukkanásától tartanunk, önfeledten élvezhettük a vízben való ökörködést. Hiába éltem az elmúlt tizenhat évben a tengerparton, a nagyszüleim nem szívesen engedtek el pancsolni, és mióta magántanuló voltam, az iskolatársaimmal sem volt lehetőségem így szórakozni. Mégsem én voltam az, aki a leginkább élvezte a helyzetet, Kimi és Seb teljesen kifordultak önmagukból, utóbbi szemét módon még a víz alá is lenyomott párszor. Amikor pedig elfáradtak, a fél büfét felvásárolták, és annyi ételt toltak be villámgyorsan, ami nekem egy hosszúhétvégére is elég lett volna.

- De erről senkinek egy szót se – figyelmeztetett Seb tele szájjal, miközben a harmadik hotdogját pusztította el. – Ha az edzőm megtudja, hogy ilyeneket ettem, ki fog nyírni.

- Hallgatok, mint a sír – feleltem nevetve, majd Kimi felé fordultam. – Ap…ropó, biztos jó ötlet sörözni, nem rontja a holnapi teljesítményed? – próbáltam laza maradni, de éreztem, hogy teljesen elvörösödtem. Eddig még gondolatban sem neveztem Kimit az apámnak, most meg véletlenül majdnem kicsúszott a számon. Persze biztos az volt az oka, hogy Seb folyton „Apu”-nak, meg „Apuci”-nak csúfolta, de így is nagyon égő volt.

- Dehogyis, ennyi nekem meg sem kottyan – felelte végül Kimi, de úgy tűnt, ő is kicsit zavarba jött a helyzettől, csak Seb volt az, aki elégedetten vigyorogva figyelt minket.

Szerencsére Kimi ezután elterelte a témát, így lassan el is feledkeztem róla, és újra élvezni tudtam a mi „laza” napunkat, még ha a velem levő két felnőtt férfi továbbra is úgy viselkedett, mint két óvodás.

Az utolsó tesztnap végén a ferraris vezetők vacsorát szerveztek az egyik helyi étterembe, de persze Kiminek esze ágában sem volt elmenni rá. Végül Sebbel együtt tudtuk csak rávenni, hogy érdemes lenne udvariasan indítania a szezont a régi-új csapatánál. Ráadásul ezzel legalább részben jóvá tehette azt, hogy az utóbbi időszakban nem igazán vette ki a részét a munkából – miattam. Végül kinyögte, hogy a rendezvényre én is hivatalos vagyok, így szívem szerint azonnal visszakoztam volna, de aztán mégis beleegyeztem abba, hogy elkísérjem. Kiderült, hogy a főnökeit már tájékoztatta a helyzetünkről, ők pedig mindenképpen szerettek volna megismerni, emiatt egy kicsit idegesen vártam az estét.

/Kimi/

A dolgaink végre kezdtek tényleg jól alakulni, Vicky végre levetkőzte a kissé kimért, felnőttes modorát, és úgy viselkedett, ahogy egy normális kamasznak kell. Ebben persze sokat segített Seb is, korban szinte közelebb állt a lányomhoz, mint hozzám, így gyorsan megtalálták a közös hangot, én pedig még azt sem bántam, ha az én káromra poénkodtak. Egyelőre minden a terv szerint haladt, Vicky egyre inkább megnyílt előttem, én pedig bíztam benne, hogy ha Finnországban, a családdal töltünk néhány napot, elkezd kialakulni benne a kötődés.

Az uszodás programot is Seb találta ki, és el kellett ismernem, hogy telitalálat volt. Mikor azt hitte, hogy nem figyelek rá, Vicky olyan önfeledten élvezte a vízbe való ugrálást, mintha korábban soha nem lett volna rá lehetősége. Persze nekem is jól jött egy kis kikapcsolódás, alig több mint két hét telt el az első találkozásunk óta, de ez a néhány nap elég intenzív és megterhelő volt. Mikor azonban kis híján apának szólított, különös érzés lett úrrá rajtam. Először ijesztő volt, aztán öröm töltött el, amikor viszont zavartan elharapta ezt az aprócska szót, és máshogy folytatta a mondandóját, magamat is meglepve csalódottnak éreztem magam. Nem várhattam el tőle, hogy ilyen rövid idő után ténylegesen az apjának tekintsen, és ne csak egy új havernak, de míg én másoknak mindig a lányomként beszéltem róla, ő eddig mindig megkerülte, hogy a nevén nevezze a kapcsolatunkat.

- Na mi van, Ap…ropó? – kérdezte röhögve Seb, amikor másnap a boxutcában összefutottunk, de a dühös arckifejezésemet látva inkább abbahagyta a vigyorgást. – Valami gáz van?

- Semmi extra… Szerinted alkalmatlan vagyok az apaságra? – bukott ki belőlem a kérdés, és már nem tudtam visszaszívni.

- Meg vagy húzatva? Teljesen jól kezeled a helyzetet. Na várj… Az a bajod, hogy tegnap Vicky végül nem szólított Apának előttem? Inkább örülj neki, mert ösztönösen akarta kimondani, csak zavarba jött, ez szerintem tök jó jel – próbált megnyugtatni, de nem sokat segített.

- Nem tudom, eddig minden simán ment, de most fogalmam sincs, hogyan tovább. Jól elvagyunk, sokat röhögünk együtt, de nekem nem megy ez az apáskodás. Személyes dolgokról alig beszélünk, és nem tudom, hogyan kerülhetnék hozzá közelebb – panaszkodtam a haveromnak, pedig a nyavalygás soha nem volt az én terepem.

- Figyelj, te az ő korában mennyit lelkiztél a szüleiddel? Örülj neki, hogy egyáltalán beszél veled, az én öcsémet ki se lehet robbantani a számítógép elől. Adj neki egy kis időt, és éreztesd vele, hogy fontos Neked. A múltkor is hogy örült annak a csukának! Meglátod, majd alakulnak a dolgok…

Bár maradéktalanul nem lettem optimista, de kissé nyugodtabban vártam az első „hivatalos” programunkat, és csak reménykedtem benne, hogy a lányom nem fogja magát halálra unni a vacsorán.

/Vicky/

Kimi főnökei végül egész jófejnek bizonyultak – már a maguk „nagypapás” stílusában. Úgy tűnt, nem csinálnak nagy ügyet a különös történetünkből, úgy fogadtak, mintha teljesen természetes lenne, hogy a pilótájuknak váratlanul előkerült egy gyereke. Kimi viszont elég egyértelművé tette, hogy mennyire rühelli az ilyen programokat, az este folyamán két mondatnál többet nem hallottam tőle, unottan ette a vacsoráját, és közben feltűnően sokszor nézegette az óráját. Pedig messze nem volt olyan rémes, mint amilyennek beállította, ráadásul nem is a fejesek ültek a közvetlen közelünkben, hanem a csapattársa, Alonso és a barátnője, Dasha. A csaj elég gáz volt, igazi műnő, és persze a salátán kívül minden kajára csak fintorgott. Fernando viszont egész jófej volt, bár kicsit hülyén jött ki, hogy Kimi helyett inkább én beszélgettem vele.

- Azért elég vicces, hogy a neved győzelmet jelent… Mintha Kimi választotta volna – nevetett rám, miután beugrott neki, hogy a Vicky minek a becézése.

- Hát, végülis volt köze hozzá – árultam végül el, és a szemem sarkából láttam, hogy Kimi is felkapta a fejét. Ezek szerint csak tettette, hogy egyáltalán nem figyel a beszélgetésünkre. – Anyám elárulta, hogy miért ezt a nevet választotta. Aznap, amikor megismerkedtek, Ap…Kimi – Most igyekeztem nem elvörösödni, de észrevettem, hogy Kimi ökölbe szorította a kezét, ezt azonban nem tudtam hová tenni, ezért inkább folytattam - folyton arról magyarázott neki, hogy győzhetett volna egy futamon. Azt mondta, soha nem hallotta még annyiszor a „győzelem” szót, mint akkor…

- Basszus, tényleg! Vittoria Ines Ninette… A keresztneveid kezdőbetűiből is az jön ki, hogy „win”! – szólalt meg végre Kimi, és mintha büszkeséget láttam volna az arcán.

- Ninette? Ez de cuki… - csacsogott közbe Dasha, azt hiszem, zavarta, hogy egy ideje nem nagyon tudott hozzászólni a beszélgetéshez. – Na és a pasikkal hogy állsz? – hajolt felém bizalmasan.

Annyira ciki volt, hogy rossz szokásomhoz híven azonnal elvörösödtem. Amúgy is gáz a kérdés, pláne ha az ember apja előtt teszik fel. Nálam rosszabbul csak Kimi reagált, mivel épp belekortyolt a sörébe, a kérdés hatására félrenyelte, így egy darabig csak az ő köhögését hallgathattuk, utána pedig szerencsére más témára terelődött a beszélgetés.

A kínos helyzetet azért nem sikerült megúsznom, csak elhalasztanom addig, amíg vissza nem értünk a hotelbe. Már épp indultam volna a hálószobám felé, hogy bedőljek az ágyba, amikor Kimi utánam szólt.

- Vicky, izé, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen Dasha-féle… Szóval hogy pont ő fogja eszembe juttatni, de azért ez egy elég fontos kérdés. Nincs esetleg valaki, aki, khm… - Ha nem nekem szólt volna a kérdés, kifejezetten szórakoztatónak találtam volna a bénázását, így azonban jobban örültem volna, hogy ha gyorsan lezárjuk a témát, ezért inkább kisegítettem.

- Nem. Nincs senki, nyugi – feleltem kissé elvörösödve, de ez neki nem volt elég.

- Oké, de ha lesz… Azért ugye tisztában vagy a… dolgokkal?

- KIMI! – kiáltottam rá kissé rémülten és persze tűzvörös fejjel. – Ha most elkezdesz a méhecskékről magyarázni, esküszöm, visszaszaladok Dashahoz, hogy tovább hallgassam a történeteit a műkörmeiről!

- Oké – felelte megkönnyebbülten. – Csak gondoltam… szóval hogy ha kérdésed, vagy gondod lesz, nyugodtan – az arckifejezésemet látva azonban szerencsére lezárta a témát. – Rendben, békén hagylak!

- Köszi – válaszoltam hálásan, és újra a szobám felé indultam. – Jó éjt!

- Jó éjt! Vicky, várj – szólt utánam még egyszer, én pedig komolyan kezdtem aggódni, hogy most mivel állhat elő. – Csak azt akartam mondani, hogy ha majd úgy érzed, apának szeretnél szólítani, engem nem zavar, sőt, örülök neki. De sürgetni sem akarlak – tette hozzá a zavaromat látva. – Tudom, hogy elég zűrösek a dolgok, és sok idő, mire minden megoldódik. Az ilyen érzelmes izékben soha nem voltam jó, de ez az egész fontos nekem. Ennyi idő után nem nagyon van jogom beleszólni a dolgaidba, de azt akarom, hogy tudd, hogy számíthatsz rám.

Láttam rajta, hogy nehéz neki ilyesmikről beszélni, de azt is éreztem, hogy őszintén mondja nekem ezeket. A baj csupán az volt, hogy én nem így terveztem. Az egész életem erről szólt, vártam, hogy legyen mellettem valaki, aztán amikor úgy éreztem, megkaptam, hirtelen eltűnt, én pedig jól pofára estem. Tudtam, hogy csak megnehezítem vele a helyzetem, de mégsem tudtam magamtól ellökni Kimit. Olyan filmes apa-lánya kapcsolat nem lesz közöttünk, de talán barátok még lehetünk. Talán ő tényleg nem fog eltűnni…

- Köszi – válaszoltam végül esetlenül, de egyszerűen képtelen voltam mást is mondani. Ezért jobb híján kissé bénán, de megöleltem.

Én persze csak egy gyors lapockaveregetést terveztem, ő azonban valószínűleg megörült, hogy nincs szükség több szavakba öntött lelkizésre, ezért szorosan a karjaiba zárt, és végtelennek tűnő másodpercekig el sem engedett. Ezután persze még inkább összezavarodva köszönhettem el tőle – most már sikerrel -, de a hirtelen érzelmi kitörés hatására még sokáig nem tudtam elaludni.