IceBlood - Új esély

7. fejezet

Az első „munkás” héten végülis egész jól helytálltam apaként, és elérkezett az első áttörés is, megöleltük egymást. Különös érzés volt először a karjaimban tartani, most még kisebbnek tűnt, mint eddig. Mondjuk előtte a beszélgetésünk borzasztó kínos volt, nehéz lett volna eldönteni, melyikünk jött inkább zavarba a szex témától. Mégis muszáj volt szóba hoznom, mert onnantól kezdve, hogy a csapattársam csaja rákérdezett a dologra, nem tudtam másra gondolni, mint hogy milyen pattanásos kis gyökerekkel állíthat haza Vicky. A szokásának megfelelően persze most sem volt túl bőbeszédű, csak annyit tudhattam meg, hogy egyelőre nem kell ilyesmi miatt aggódnom, úgyhogy átmenetileg fellélegezhettem. Talán a legnagyobb probléma az, hogy túlságosan is jól emlékszem, én miket csináltam az ő korában – és csinálom azóta is -, emiatt kicsit tartottam tőle, hogy most lányos apaként kell végignéznem, ahogy valami kis patkány fűzi úgy Vicky-t, mint ahogy én szoktam a csajokat. Persze ennek a veszélye továbbra is fennállt, de most már legalább azt is felfogtam, hogy apaként ilyen szempontból is szemmel kell tartanom a lányomat.

A következő, bahreini tesztig még több mint egy hetünk volt, így az anyámnak tett ígéretünkhöz híven azonnal Finnországba utaztunk. Karácsony óta nem jártam otthon, és izgatottan nyitottam be a házba, de azonnal megnyugodhattam, Steve jól végezte a dolgát, és teljesítette a megbízásomat. Amikor beléptünk a nappaliba, Vicky a meglepettségtől meg is torpant, és kissé félénken nézett rám.

- Tudom, hogy csak két nap múlva lesz a szülinapod, de ezt nehezen rejtegettem volna a szekrényben… - mondtam kissé félszegen, mert a lányom arcáról még mindig nem sikerült leolvasnom, mit is szól a meglepetéshez.

- Ez gyönyörű… köszönöm szépen – felelte kissé megilletődve, és óvatosan végigsimított a masnival átkötött zongorán.

- Mondtad, hogy a nagyszüleidnél mennyit zongoráztál, és gondoltam, már biztos hiányzik… - magyaráztam az ajándékom, mire ő mosolyogva bólintott. – Baarba is szeretnék egyet, ott úgyis többet leszünk, de szerettem volna, hogy előbb lásd ezt, és megmond, hogy megfelelő-e. Én sajnos nem igazán értek az ilyen… klasszikus dolgokhoz.

- Tökéletes, nagyon szépen köszönöm – ismételte, és a hangján éreztem, hogy az öröme őszinte. Olyan vágyakozva pillantott a hangszerre, hogy rögtön rájöttem, ez valami olyasmi számára, mint amilyen nekem a vezetés.

- Nincs kedved kipróbálni? Talán még én is művelődök egy kicsit – bíztattam, mert láttam rajta, hogy szíve szerint azonnal rávetné magát a billentyűkre, és csak a jelenlétem fogta őt vissza.

- Hát jó – felelte, és onnantól kezdve megszűntem létezni számára.

Nem ismertem a zenét, amit játszott, de a botfülem ellenére is rájöttem, hogy nagyon szuperül tolja. Miközben hallgattam a dallamot, végig az arcát figyeltem, elszántan összpontosított arra, amit csinált, mégis sugárzott belőle, hogy élvezi. Mikor véget ért a dal, kíváncsian pillantott rám.

- Klassz volt! – dicsértem meg, mire elégedettség ült ki az arcára. – Ez valami Mozart volt?

- Nem egészen. Yann Tiersen – nevetett ki, de mivel továbbra sem alakítottam hitelesen a műértőt, folytatta. – Kortárs. Na jó, ezt már biztos ismerni fogod.

Kábé három másodperc kellett, hogy felismerjem az egyik kedvenc számomat, a Guns ’n’ Roses-tól a Sweet Child O’ Mine-t. A fene se gondolta, hogy ilyeneket is tud, de ezt is legalább olyan precízen adta elő, mint az előzőt, mintha csak zeneiskolában tanulta volna. Ezzel már engem is bevont annyira, hogy ösztönösen dúdolni kezdtem.

„She’s got eyes of the bluest skies,

As if they thought of rain,

I hate to look in those eyes

And see an ounce of pain…”

Vagy ezerszer énekeltem már ezt a számot, hol a zuhany alatt, hol részegen egy bárban, most mégis szíven ütött. Mintha Vickyről szóltak volna ezek a sorok… Igyekeztem leplezni, hogyan hatott rám ez a felismerés, ezért végig dudorásztam, amiért meg is kaptam a büntetést. A szám végére érve szemtelenül kiröhögött, és még jó darabig képtelen volt abbahagyni a nevetést.

- Igaza volt Sebnek, tényleg brutális hangod van! Komolyan mondom, gyerekeket lehetne vele ijesztgetni – csúfolt a szemeit törölgetve.

- A fenébe! Pedig már pont azon gondolkodtam, hogy családi zenekart alapíthatnánk, mi lehetnénk az új Jackson 5! – duzzogtam tettetett sértettséggel, és örömmel láttam, hogy továbbra is jókedvűen nevet rajtam.

- Hát, nem tudom, Ramiéknak milyen hangja van, de te maximum az együttes sofőrje lehetsz!

- Jó hogy említed, már biztos türelmetlenül várnak minket – jutott eszembe a kis északi kitérőnk valódi oka, úgyhogy az itteni házam gyors bemutatása után indultunk is anyához.

/Vicky/

Kicsit nehéz szívvel álltam fel a zongorától, de végül beláttam, hogy abszolút megérte itt is körbenézni. Ez a ház is volt olyan klassz, mint a svájci, valamivel ugyan kisebb, de még otthonosabb. Jó volt megismerni az igazi északi stílust, már alig vártam, hogy lássam begyújtva is a különleges kandallót. Magamnak is nehezen ismertem be, de már nagyon vártam, hogy viszontlássam az újdonsült családomat. Különösen a srácokat szerettem meg, talán azért, mert kiskoromban nagyon vágytam arra, hogy legyenek testvéreim, vagy legalább olyan gyerekek a közelemben, akikkel nyugodtan játszhatok. Az iskolatársaimmal a tanításon kívül nem találkozhattam, a nagyszüleim csak az arisztokrata családokat tartották méltó társaságnak, de az ilyen összejöveteleken szó sem lehetett önfeledt játékról – ráadásul ezeknek a kölyköknek a nagy része borzasztó beképzelt volt. Kristii-vel is sikerült összebarátkoznom, a gyerekek mellett ő kezelte a leglazábban az új helyzetet, talán azért, mert nem voltunk vér szerinti rokonok, nem éreztem azt, hogy meg kell felelnem neki. Rami már keményebb dió volt, ő szemrebbenés nélkül szóba hozott olyan témákat is, amiket még Kimi is inkább került, a múlt hétvége során több alkalommal is feltett a jövőnkre vonatkozó kérdéseket, ez viszont engem eléggé feszélyezett. Amúgy nem lett volna vele gond, egész jófejnek tűnt, de tartottam tőle, hogy a gondolatait az öccsével is megosztja, és arra biztatja, ne engedjen el engem Párizsba.

A másik problémás személy Paula, a nagyanyám volt. Olyan mértékű szeretetdózist kaptam tőle, hogy az elsőre egyszerűen feldolgozhatatlan volt. Másnak a nagymama szó biztos valami ilyesmit jelent, de nekem teljesen új volt az ilyen anyáskodó magatartás, és nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Úgy éreztem, hogy nála az első pillantásra bekapcsolódott egy „szeretet-gomb”, és bűntudatom volt, amiért ezt nem tudtam viszonozni. Hiába fogta fel az agyam, hogy mi mind rokonok vagyunk, az érzéseim nem változtak meg varázsütésre. Kedveltem őket, de nem értettem, hogyan szerethetnék meg olyan embereket egyik napról a másikra, akiket az elmúlt közel 16 évben nem is ismertem. Mégis azt éreztem, hogy ők ezt várják tőlem, mintha csak egy elkallódott legódarabka lennék, akit most bepattintottak a helyére, és máris minden probléma megoldódott.

Nekem viszont ez sok volt, bőven elég problémát jelentett, hogy feldolgozzam a Kimivel kapcsolatos érzéseimet. Az elmúlt napokban sokat agyaltam azon, hogy valójában mit is gondolok róla. A kívülállóknak úgy tűnhetett, hogy lazán kezelte ezt az egész helyzetet, de én sokszor vettem észre rajta a feszengést és a tanácstalanságot. Eddig minden jól alakult közöttünk, de azt hiszem, ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy mindketten arra törekedtünk, hogy a lehető legjobban megfeleljünk a másiknak, és ameddig csak lehet, kerüljük a konfliktusokat. Persze az utóbbi időben bőven volt időnk beszélgetni, így rengeteg dolgot megtudtam róla, és az is kiderült, alapvetően nem jelent gondot, hogy jól kijöjjünk egymással. A legtöbb dologról hasonlóan gondolkodtunk – már amiben egyezhet egy harmincas férfi és egy tizenéves lány véleménye, ízlése -, a beszélgetéseinket nem törték meg kínos csendek, szóval egész jól elvoltunk. Volt néhány gesztusa, ami kifejezetten jól esett, de nem éreztem úgy, hogy néhány figyelmesség elég ahhoz, hogy megszeressünk egy másik embert. Ahogy leástam az érzéseim mélyére, rájöttem, hogy leginkább hálát érzek iránta. Megtehette volna, hogy letagad, ellök magától, de amikor segítségért fordultam hozzá, nem utasított el, kiszabadított a „börtönömből”. Sok mindent tett azért, hogy ez az időszak zökkenőmentes legyen, nem fogalmazott meg komolyabb elvárásokat velem szemben, tulajdonképpen hagyta, hogy az én tempómban haladjunk. Valójában tegnap este fordult elő először, hogy kényesebb témákról való beszélgetést kezdeményezett, de ezeket sem erőltette, így nem volt okom panaszra.

Kíváncsi lettem volna arra, hogy ő mit gondol erről a helyzetről, hogy ő vajon mit érez. Nem az a típus volt, aki szívesen megmutatta a külvilágnak az érzéseit, ezzel azonban az én helyzetemet is megnehezítette. Nem akartam, hogy azért szeressen, mert a lánya vagyok. Nem akartam egy kötelesség lenni, de féltem, hogy ő így érez. Az persze természetes, hogy ha egy családba gyerek születik, akkor a szülei ösztönösen szeretik, de utána ők gondozzák, ők nevelik olyanná, amilyen lesz, így érthető a szeretet. De az életem során semmi közünk nem volt egymáshoz, semmilyen hatással nem lehetett rám, így annak se lett volna értelme, hogy gombnyomásra megszeressen. Hiszen akkor ennyi erővel egy pszichopata gyilkos is lehetnék, akkor is szeretnie kéne.

Na jó, a legrosszabb pillanatban gondolkodtam a „pszichopata gyilkos” kifejezésen, ugyanis épp akkor kiáltott ránk valaki – miközben épp Paula háza felé sétáltunk. A felénk futó pasi finnül hablatyolt valamit, én pedig értetlenül néztem Kimire, akinek az arckifejezése egyik pillanatról a másikra váltott egyre idegesebbé.

/Kimi/

Hiába volt Lauri gyerekkori jóbarátom, most nem igazán örültem a felbukkanásának. Egyrészt azért, mert ő az eddigi életemnek ahhoz az oldalához tartozott, amit nem igazán akartam megmutatni Vicky-nek, másrészt azért, mert nem igazán fűlött ahhoz a fogam, hogy a mínuszokban ácsorogva magyarázzam el állandó ivótársamnak, hogy ki is a mellettem álló lány. Végül hamar kiderült, hogy erre nem lesz szükség, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy én gondoltam.

- Haver, hihetetlen, hogy pont most bukkansz fel! Lau épp az előbb mutatta, hogy mit irkálnak már megint rólad a neten! Még hogy apa lettél?! – röhögött, miközben az említett másik Lau is odaért hozzánk. Laura a haverom húga volt, és míg tini korunkban inkább csak egy idegesítő kolonc volt, az utóbbi években egyre gyakrabban lett résztvevője a bulijainknak. Most is úgy üdvözölt, mintha ezer éve puszipajtások lennénk, szorosan átkarolt, és úgy nevetgélt bele a fülembe.

- Te és az apaság, jó vicc! – A bátyjával ellentétben azonban ő rögtön kiszúrta a mellettem ácsorgó, kissé kétségbeesetten figyelő Vicky-t, aki az eddigiekből egy szót sem érthetett.

Tényleg abban állapodtunk meg Steve-vel, hogy amint hazajövünk Jerezből, ő rögtön kiadja a sajtóközleményt, de arra nem gondoltam, hogy néhány óra leforgása alatt már a saját szülővárosomban is ezzel fogadnak majd.

- Srácok, váltsunk át angolra, Vicky nem beszél finnül – szóltam rájuk, majd gyorsan a lányomhoz fordultam. – Úgy tűnik, a média máris akcióba lendült, Lauriék már a neten olvastak rólad. Amúgy ő egy gyerekkori barátom, ő meg a húga, Laura.

- Kimi, az egy dolog, hogy a pályán villámgyors vagy, de azért az durva, hogy már a gyereked is kamaszként születik – röhögött Lauri, de a húga kevésbé tűnt vidámnak.

- Idióta – mordultam a haveromra, mert láttam, hogy Vicky így is nehezen viseli el a kíváncsiskodó vizslatást. – Ez egy hosszú történet, de a médiának köszönhetően úgyis bárki gyorsan tájékozódhat róla. Bocs, de anyám már vár minket… - próbáltam lerázni őket, de az akcióm nem volt túl sikeres.

- Oké-oké, a világért sem zavarnánk meg a családi idillt! De este igazán leguríthatnánk pár sört, legalább megoszthatnád a srácokkal is az apává válásod történetét – invitált, én azonban a fejemet ráztam, és vissza akartam utasítani a meghívást, de Vicky közbeszólt.

- Menjél nyugodtan, engem tényleg nem zavar! – Még mindig nem voltam biztos benne, hogy nem csak udvariasságból mondja, de a folytatás már engem is meggyőzött. – Legalább zongorázhatok anélkül, hogy elkezdenél kornyikálni – mosolygott rám.

- Oké, de tényleg csak egy sör! – figyelmeztettem a haveromat, mire gúnyosan kiröhögött.

- Na persze! Vagy tudod mit? Hozd el őt is! A srácok tutira elolvadnának a kis „Jéghercegnőtől” – kacsintott szemtelenül a lányomra, aki a becenév hallatán kicsit elpirult, én azonban gyorsan lehűtöttem Laurit.

- Ne is álmodj róla! Nem a kocsmákon és a részeg léhűtőkön keresztül fogom neki bemutatni Espoo-t!

- Kár, pedig szivi, hidd el, ez az egyetlen izgalmas része! – szemtelenkedett tovább, de a pillantásomat látva inkább elhallgatott.

- Ugyan már, a finn buli nem való egy ilyen kislánynak! – kotyogott közbe Laura, miközben valami bájmosoly ült ki az arcára. – Akkor este találkozunk! – fordult hozzám, és a következő pillanatban egy puszit nyomott az arcomra.

Mi már indultunk is befelé, de fél szemmel közben Vicky-t figyeltem. Próbáltam leolvasni az arcáról, hogy mit szól ehhez a találkozáshoz, de egész közömbösnek tűnt, így inkább én sem feszegettem tovább a témát.