5. fejezet

A családi hétvégénk végül egész jól sikerült, bár vasárnap estére a keresztfiaim már alaposan lefárasztottak. Annak viszont örültem, hogy Vicky kezdett kicsit feloldódni, már nem csak akkor beszélt, ha kérdezték, nem feszengett a társaságunkban. A sógornőm is sokat segített ebben, talán ő kezelte a legjobban a kialakult helyzetet, és hamar megtalálták a közös hangot, szinte barátnőkként búcsúztak el, amikor el kellett indulniuk a reptérre. Anya persze megint könnyekben tört ki, végül ha nehezen is, de megnyugtattuk azzal, hogy a két teszt között mindenképpen meglátogatjuk otthon. Mikor elmentek, Vicky-vel kissé kimerülten hanyatlottunk le a nappaliban.

- A helyedben nem nagyon közlekednék papucs nélkül – biccentett a meztelen lábam felé. – Juustu és Titus a ház minden pontján elhagyott néhány legót vagy matchboxot. Még az ágyamban is találtam belőlük.

- Asszem itt lesz az ideje, hogy felhívjam a bejárónőt – vágtam rá, miközben magamban megfogadtam, hogy lefekvés előtt én is átnézem az ágyamat. – Amúgy nem kényelmetlen mindig így kiöltözve flangálni?

- Hogy érted? – kérdezte elvörösödve, miközben bizonytalanul végignézett magán, én persze azonnal megbántam a kérdést.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Csak a korodbeli lányokat inkább tornacsukában meg farmerban szoktam látni – Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, végre kezdett feloldódni a társaságomban, erre most egy mondattal elértem, hogy újra félénken nézzen rám.

- Egyszer vettem a zsebpénzemből egy Converse cipőt. Amikor a nagyanyám meglátta, azonnal kihajította a kukába, és onnantól kezdve csak azt hordhattam, amit ő vett nekem – felelte szárazon, de már nem tudott átverni, megint az ujjaival babrált, és már megfigyeltem, hogy ezt akkor csinálja, amikor zavarban van.

- Azért elég jó ízlése van a spinének, úgy nézel ki, mint akit a kirakatból húztak elő. De ha van kedved, holnap elugorhatnánk vásárolni, nekem is kéne pár cucc. Anyu közölte velem, hogy úgy nézek ki, mint egy csöves, és a kedvenc farmeromat is kidobta, csak mert volt rajta néhány lyuk – igyekeztem mindent megtenni azért, hogy ne érezze azt, hogy sajnálom őt, ennek ellenére láttam rajta, hogy még mindig hezitál. – Te biztos tudod, hogy kéne felöltöznie egy „felnőtt, világbajnok férfinak”, én meg megmutatnám, miben nyomulnak a laza Räikkönenek.

Ez már hatott, végre újra elmosolyodott, és beleegyezett a másnapi programba, sőt, egészen lelkesnek tűnt. Mivel még a vásárlást is be kellett iktatnunk a következő napunk menetrendjébe, inkább hamar lefeküdtünk aludni. Az ágynemű áttúrása után két versenyautót, egy műanyag dinoszauruszt és egy fél csokiszeletet pakoltam át az éjjeliszekrényre, de még ezután sem volt nyugtom, néhány legókocka valahogy a lepedőm alá keveredett, így a fakír pályafutásomat is megalapozhattam, mielőtt végre kialudhattam magam.

/Vicky/

A mai reggel volt az első, hogy természetesnek vettem, hogy Kimi házában ébredek, rutinosan szedtem rendbe magam a fürdőmben, és ha kissé nehezen is, de be kellett vallanom magamnak, hogy már sokkal inkább az otthonomnak éreztem ezt a helyet, mint a monacói villát. Fura volt, hogy Kimi már a konyhában volt, de aztán eszembe jutott, hogy ma délután indulunk Jerezbe, és emiatt biztos még több dolgot is el kellett intéznie.

Ennek ellenére ráérősen fogyasztottuk el a reggelinket – most, hogy Paula magunkra hagyott minket, visszatértünk az egészségtelen, de annál finomabb csokis müzlihez, bár én személy szerint már attól rosszul voltam, hogy végignéztem, ahogy Kimi egy liter tejet egyedül eltüntetett. Én is szeretem a tejet, de ha egyszerre kéne belőle ennyit meginnom, tuti, hogy nem maradna meg bennem.

Épp a kávémat kortyolgattam, amikor megszólalt a csengő. Ez már csak azért is furcsa volt, mert azt jelentette, hogy a váratlan látogató a kapun is bejutott, pedig ahhoz ismernie kellett a kódot. Úgy tűnt, Kimi sem várt mostanra senkit, de azért elindult a nappaliba, hogy ajtót nyisson.

Mivel a konyha a nappaliból nyílt, a beszélgetést végighallgathattam, ráadásul mivel angolul folyt, minden egyes szót értettem.

- Szevasz Kims, hű de szét vagy csúszva! – a férfi hangja vidáman csengett, de nem tudtam rájönni, ki lehet az.

- Kösz a bókot. Te hogy a francba kerülsz ide? – kérdezte Kimi, de amennyire le tudtam szűrni a hanglejtéséből, kedvelte a váratlan vendéget.

- Ne szívass már, három hete megígérted, hogy magaddal viszel, úgyhogy nem is foglaltam repjegyet! Megbeszéltük, hogy jövök hozzád, és együtt megyünk Jerezbe – Ebből már kitalálhattam, hogy az illetőnek köze van a Forma-1-hez.

- Basszus, teljesen kiment a fejemből. Kicsit összekavarodtak a dolgok, izé… Nem vagyok egyedül – válaszolt Kimi zavartan.

- Mi az, csak nem összeszedtél valami csajt? – váltott át sutyorgásra az idegen, de még így is értettem, hogy mit mond, úgyhogy kénytelen voltam a számra tapasztani a kezem, hogy ne hallják meg a röhögésem.

- Hát, így is mondhatjuk. Na mindegy, végülis legkésőbb este amúgy is találkoztatok volna, úgyhogy akár most is beavathatlak. De erről nem beszélhetsz senkinek, a média még nem tud róla, és szeretném, ha a teszt végéig ez így is maradna – váltott szigorúbb hangnemre Kimi. – Az a helyzet, hogy van egy lányom.

- Mi? – ordított fel a vendég. – Neked született egy kisbabád, és csak most szólsz? De hogyan?

- Ugye nem tőlem várod, hogy felvilágosító órát tartsak neked? Amúgy annyira már nem kisbaba… Vicky, idejönnél kicsit? Szeretnélek bemutatni a cimborámnak! – kiabált Kimi, bár gondolom tisztában volt vele, hogy eddig is hallottam a beszélgetést.

- Helló – köszöntöttem zavartan a nappaliban ácsorgó srácot, aki nem is volt annyira ismeretlen. Bár korábban nem igazán követtem a Forma-1-et, azért annyi hozzám is eljutott, hogy ki nyerte meg az elmúlt négy évben a világbajnokságot. – Vicky de Massy vagyok – nyújtottam felé a kezem, ő pedig a sokkhatás ellenére megrázta azt, mondjuk a szükségesnél kicsit tovább húzódott a művelet.

- Seb Vettel… - nyögte ki, de látszott rajta, hogy még nem tért magához a sokkból. – Oké, ez most valami vicc? – fordult végül reménykedve a haverjához, de Kimi megrázta a fejét.

- Először is, örülnék, ha elengednéd a lányom kezét, és becsuknád a szád, mert úgy nézel ki, mint egy futóbolond – ez már hatott annyira, hogy a srác végre kezdett normálisan viselkedni, sőt, olyan lazán vágta le magát a kanapéra, mintha otthon lenne.

- Miért nem mondtad soha, hogy van egy lányod? – látszott rajta, hogy rosszul esik neki, amiért Kimi titkolózott előtte, ezért gyorsan közbeszóltam.

- Nem tudott rólam, illetve nem tudtunk egymásról – próbáltam természetesen beszélni, de feszélyezett, hogy még mindig csodálkozva bámult rám, valószínűleg azt mérte fel, mennyire hasonlítunk egymásra Kimivel.

Szerencsére ezután Kimi már átvette a szót, és ha kissé szűkszavúan is, de elmagyarázta a haverjának, hogy mi a helyzet. A történetet végighallgatva kezdtem megérteni, hogy a kívülállók miért döbbennek le annyira, tényleg elég zűrös volt ez az egész.

- És akkor most mi lesz? – nyögte ki végül a kérdést Seb, mire mindkettőnktől egy elég csúnya pillantást kapott, hiszen mi már egy ideje pont ezen rágódtunk magunkban.

- Az lesz, hogy még ebéd előtt elmegyünk venni pár cuccot, és ha már idetoltad a képed, délután magunkkal viszünk Jerezbe – felelte végül Kimi, a német srácon látszott, hogy még lenne pár kérdése, de úgy tűnt, beletörődött abba, hogy egyelőre ennyi információval kell gazdálkodnia.

Bár Kimi felajánlotta, hogy amíg mi vásárolunk, Sebastian élvezheti a ház kényelmét, de ő nem élt ezzel a lehetőséggel, inkább velünk tartott. Ennek először nem örültem túlzottan, még a Kimivel való ruhavásárlást is elég kínosnak éreztem, de végül egész jól sült el a dolog.

Kicsit féltem attól, hogy az áruházban majd ellepnek minket Kimiék rajongói, de pozitívan csalódtam, úgy kezelték őket is, mint minden hétköznapi embert. Persze az eladók – főleg a fiatal lányok – nagyon lelkesen segítettek mindenben, de ők sem voltak túl tolakodóak. Az egész délelőtt során csupán két kissrác jött oda hozzánk autogramért, mások inkább csak egy mosollyal, néhány kíváncsiskodó pillantassál jelezték, hogy felismerték a két világbajnokot.

- Itthon általában nyugi van, akik nem követik a Forma-1-et, nem igazán ismernek fel civilben, a helyi szurkolók pedig már megszokták, hogy időről időre felbukkanunk az üzletekben meg a kocsmákban. Aki akart, már bőven szerezhetett autogramot vagy közös képet – magyarázta Kimi, miközben épp a márkás edzőcipők között válogattunk.

Eleinte zavart, hogy mindenáron ő akart nekem vásárolni, pedig nekem is volt némi félretett pénzem, de végül beláttam, hogy neki még egy ilyen nagy bevásárlás is apró kiadásnak számít. Ráadásul nem csak velem volt bőkezű, az árcédulákat teljesen figyelmen kívül hagyva szedte össze magának is az új cuccokat. Ráadásul amellett, hogy egy csomó klassz dologgal gazdagodott a ruhatáram, remekül szórakoztunk, mindhárman felpróbáltuk a legviccesebb ruhadarabokat is, illetve Seb összeállított egy olyan szerelést Kiminek, amit szerinte a felelősségteljes apukák viselnek. A kord nadrág-kockás ing-kötött kardigán-csokornyakkendő kombináció förtelmesen állt Kiminek, mégis hagyta, hogy lefotózzuk őt, így került róla az első kép a mobilomba.

- Mielőtt hazamennénk, kajálhatnánk valamit – vetette fel Kimi, majd rögtön előre is küldött minket arra hivatkozva, hogy még van egy kis dolga.

- Ne haragudj, de még mindig nem tudom felfogni, hogy Kimi az apád – mondta Seb, amikor már az asztalunknál ültünk.

- Képzelheted, hogy nekünk milyen volt, én először nem hittem el anyámnak. A nagyszüleim kicsi korom óta magukkal rángattak a Monte-Carlo-i nagydíjra, még akkor is ott voltam, amikor megnyerte a futamot, csak éppen fogalmam sem volt róla, hogy bármi közünk van egymáshoz.

- Elrángattak? Akkor nem szereted a Forma-1-et? – kérdezte csalódottan, mintha egyenesen a lelkébe tapostam volna.

- A versenyekkel nincs bajom, bár nem is nagyon követtem eddig őket. De a nagyszüleim mindig társasági eseményként kezelték, szóval ki kellett öltöznöm, és bájolognom a hercegi család gyerekeivel – mivel csodálkozva nézett rám, kénytelen voltam tovább magyarázni. – Valamilyen szinten rokonok vagyunk, bár a monacói arisztokrácia körében ez mindenkire igaz. A nagyapám Albert herceg apjának az unokatestvére.

- Oké, ezek után nem is olyan nagy cucc, hogy Kimi az apád – nevette el magát, az említett személy pedig pont ekkor csatlakozott hozzánk, a kezében egy egyszerű papírtáskát lóbált, és kissé esetlenül elém helyezte.

- Remélem, tetszeni fog – mormogta, közben a száját alig nyitotta ki, és szemmel láthatóan feszülten várta, hogy belenézzek a zacskóba.

Mikor megláttam, hogy mit vett nekem, akkorát dobbant a szívem, hogy attól féltem, körülöttünk mindenki meghallotta. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, nem tudtam, hogyan fejezhetném ki, amit érzek. A nyakába mégse ugorhattam, hiszen egyrészt nem voltunk egyedül, másrészt eddig még nem igazán értünk egymáshoz – leszámítva azt az egy esetet, amikor a bíróságon megfogta a kezem. Az ajándékot látva a körülöttünk levők biztos hülyének néztek volna, ha látványosan hálálkodni kezdtek, nekem azonban rengeteget jelentett, azt, hogy Kimi figyelt rám, amikor magamról meséltem. A papírzacskóban ugyanis egy zongorabillentyű mintázatú Converse csuka volt.

- Kö..Köszönöm szépen – suttogtam zavartan, miközben a szemébe néztem. Bíztam benne, hogy ebből is megérti, milyen örömet okozott nekem az ajándékkal.

- Igazán nincs mit – felelte Kimi is a szokásosnál kissé jobban motyogva, Sebastian azonban megtörte a pillanatot, mert kikapta a kezemből a cipőt.

- Nahát, te zongorázol? – kérdezte, és a bólintásom után folytatta is. – Csak nagyon vigyázz, hogy ne hozd meg vele apád kedvét az énekléshez, mert ha belekezd, nem lehet leállítani, és egyszerűen borzalmas a hangja.

A meghitt hangulatnak persze így lőttek, mindhárman röhögésben törtünk ki, és az ebéd hátralevő része is így telt el. Utána már csak arra maradt időnk, hogy otthon gyorsan összepakoljuk a bőröndünket – Kimi ugyanis azt tervezte, hogy a teszt után azonnal Finnországba utazunk -, és már indultunk is a közeli kis reptér felé, ahol a magángép várt ránk, hogy elröpítsen minket Jerezbe.

4. fejezet

Az első esténk egész hangulatosan telt, távol a nagyszüleitől végre igazán felszabadult volt. Először hallottam őt nevetni, mert miközben a dobozából ettük a pizzát, a gyerekkori kalandjaimról meséltem neki. Végül ő is elszólta magát és bevallotta, hogy hozott magával egy fényképalbumot, amit az utolsó szelet pizzáért cserébe hajlandó volt megmutatni. Fura érzés volt nézni a fotókon levő idegen kislányt, akinek a vonásai mégis ismerősek voltak. Most is sok mindenben hasonlított hozzám, de ha a gyerekkori fotóinkat egymás mellé tettük volna, le sem tagadhattuk volna, hogy rokonok vagyunk.

Bár a vicces képeken sokat nevettem – úgy tűnt Vicky hozzám hasonlóan nehezen viselte az ünneplő ruhákat, ezért a társasági eseményeken készült fotókon vagy már leette őket, vagy csak szimplán pofákat vágott -, de egy újszerű fájdalmat is megtapasztaltam közben, amihez foghatót még sosem éreztem. Itt volt velem a lányom, akinek az első tizenhat évéből teljesen kimaradtam, és ezért most olyan távolság volt köztünk, amiről fogalmam sem volt, mikorra tudjuk megszüntetni.

- Ki készítette ezeket a képeket? – kérdeztem végül, hogy leplezzem az érzelmeimet. Amúgy is érdekelt, hiszen a nagyszüleiből nem néztem ki, hogy szívesen megörökítették volna a gyerekkori csínytevéseket, és egy korszakában rengeteg ilyen fotó készült, talán 5-6 éves lehetett a képeken.

- Anya második férje – felelte zavartan. – Miután elvált az első férjétől, anya egy időre hazaköltözött hozzánk, és megismerte Paolót, aki természetfotós. Akkoriban egész jól volt, velem is sokat törődött, és miután összeházasodtak, szinte normális családként éltünk. Nagyapáék viszont rühellték őt, mert nem volt nemesi származású és gazdag se, emiatt mindent megtettek, hogy tönkretegyék a kapcsolatukat. Végül sikerült is nekik, de Paolóval azóta is sokat beszélünk.

Ahogy erről az idegen pasiról beszélt, egyszerre éreztem hálát és féltékenységet. Már a képeket nézve éreztem, hogy valaki olyan készítette őket, aki szerette a lányomat, és jó volt tudni, hogy mégiscsak volt valaki, akire számíthatott. Ugyanakkor nehéz volt lenyelni, hogy olyan szeretettel beszélt erről a Paolóról, mintha ő lenne az igazi apja. Kénytelen voltam beismerni legalább magamnak, hogy türelmetlenül várom, hogy irántam is ezt érezze.

- Mit gondolsz, a családod mit fog szólni hozzám? – kérdezte félénken, láttam rajta, hogy nem érti, miért csendesedtem el.

- Ne izgulj, minden rendben lesz. A nagybátyád és a családja már alig várja, hogy megismerjen téged. Anyának pedig csak azért nem szóltam rólad, mert mióta apa meghalt, sok baja volt a szívével, és talán élőben kíméletesebben lehet adagolni egy ilyen hírt, mint telefonon.

- Szerinted kedvelni fog? – próbált lazának tűnni, de látszott rajta, hogy igenis ideges a találkozás miatt. Nem csodálkoztam, az eddigi nagyszülői tapasztalatai nem voltak túl pozitívak.

- Viccelsz? Odalesz a boldogságtól, hogy végre lesz egy lány a családban. Na de most jut eszembe, sikerült kiválasztanod a szobádat? – érdeklődtem, és kíváncsian vártam, hogy kiderüljön, a ház melyik részét foglalja el a lányom.

- Igen, a zöldet a folyosó végén – felelte, mire én elmosolyodtam.

- Sejtettem, hogy neked is az fog tetszeni, az a legvidámabb. Seb persze nem fog örülni, de csak talál magának egy másik szimpatikus helyet, ha legközelebb idetolja a képét.

- Seb? – kérdezte csodálkozva a lányom, látszott rajta, hogy fogalma sincs, kiről beszélek.

- Vettel, az egyik pilótatársam – tettem hozzá, bár láttam, hogy a vezetékneve alapján már be tudta azonosítani, de úgy tűnt, még mindig nem érti, hogy miért volt eddig szobája az én házamban a világbajnoknak. – Tudod, egész jó haverok vagyunk, egy ideig nem is lakott innen messze, úgyhogy sokszor összejártunk. Mióta elköltözött, azóta ritkábban jár erre, de olyankor mindig be kell fogadnom éjszakára. De ne aggódj, nem hiszem, hogy különösebben a szívére veszi a szobacserét.

- És más nem szokott itt aludni? – kérdezte kissé elpirulva, de fogalmam sem volt, mire gondol, így kénytelen volt pontosítani a kérdést. – Mielőtt megkerestettelek az ügyvéddel, lecsekkoltalak a neten. Innen tudtam, hogy a feleségedtől már elváltál, de az nem derült ki, hogy azóta nincs-e valaki más…

- Nincs – vágtam rá határozottan. – A váláskor a vagyonom körülbelül felének búcsút mondhattam, de ami ennél is jobban zavar, hogy néhány ősz hajszálat is köszönhetek Jenninek. Azóta alaposan megfontolom, hogy kit engedek be ide.

A válasz szemmel láthatóan megnyugtatta, és a szívem mélyén egyetértettem vele. Ha egy évvel ezelőtt keres meg, akkor még Jenni is itt lett volna, és akkor biztosan nem alakultak volna ilyen zökkenőmentesen a dolgaink.

Ezután egy darabig még beszélgettünk, de egyre nagyobbakat ásított, így végül én javasoltam azt, hogy menjünk aludni. Az ágyban fekve fogott el egy újabb, eddig ismeretlen érzés. Hosszú idő után először nem voltam egyedül, valahogy megnyugtatott a gondolat, hogy a lányom néhány szobával arrébb talán már békésen alszik. Mikor még azt hittem, minden rendben van köztem és Jenni között, sokszor gondolkoztam arról, milyen lesz majd, ha gyerekeink lesznek. Persze nem egészen úgy képzeltem el, hogy tizenévesen toppannak be az életembe, hogy aztán fenekestül felforgassák azt, de most mégis örültem, hogy van egy lányom.

Másnap reggel mindketten idegesen kavargattuk a kávénkat, és folyton a faliórára pillantottuk, hiszen anyuék bármikor betoppanhattak. Végül abban maradtunk, hogy ő itt várja meg, amíg anyut a nappaliban leültetve szépen finoman mindenbe beavatok, és csak ezután csatlakozik hozzánk. Mondjuk tervezni könnyű volt, de amikor a végrehajtásra került sor, felnőtt férfi létemre igencsak remegett a térdem. Az utóbbi időben tényleg anyu volt az egyetlen, aki képes volt hatni rám, és annak ellenére, hogy lassan két évtizede nem éltem otthon, még mindig úgy le tudott szidni, mint tízéves koromban.

- Figyelj anya, nem véletlenül hívtalak titeket ide, valamit el kell mondanom – kezdtem végül bele, miközben láttam, hogy a bátyámék már türelmetlenül nézelődnek, merre lehet a család új tagja. – A legfontosabb, hogy ne idegeskedj, minden rendben van – azt hiszem, ez volt az a mondat, amit kár volt hozzátennem, mert épp az ellenkező hatást értem el vele.

- Úristen, csak nem megint a hátaddal van baj? Megint meg kell műteni? – aggodalmaskodott azonnal, és én alig tudtam leállítani.

- Nyugi, egészséges vagyok, mint a makk, másról van szó. Biztosan nem emlékszel már, még ’97-ben volt egy versenyem Monacóban. Aznap este összejöttem egy lánnyal. Nos néhány hete kaptam egy levelet, amiatt utaztam a múltkor oda, és… hát, kiderült, hogy van egy lányom.

Anyu tátott szájjal meredt rám, emiatt máskor biztosan kiröhögtem volna, a helyzet most azonban túl komoly volt.

- Kimi Matias Räikkönen, nagyon remélem, hogy tisztában vagy vele, hogy ilyesmivel nem lehet viccelni! – az arcomat látva azonban rögtön belátta, hogy komolyan beszélek. – Édes istenem, van egy kislányod? Hol van? Miért nem szóltál eddig róla? Egészséges?

- Anyu, nyugi, ne pörögj túl, a doki is megmondta, hogy vigyáznod kell – szólt közbe Rami, majd angolra váltott. – Amúgy itt van valahol, bár nem tudom, hogy ez az idióta öcsém hová dugta!

- Itt vagyok – lépett ki a konyhából elpirulva Vicky, és félszegen a falnak támaszkodott, látszott rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen a helyzettel, hiszen eddig finnül folyt a társalgás, amiből valószínűleg egy szót sem értett.

Megmozdulni se volt időm, anyu abban a pillanatban felé szaladt, amire a lányom egy igen rémült arckifejezéssel reagált, de kár volt félnie – maximum attól kellett tartania, hogy anyu halálra ölelgeti.

- Édes istenem, nem hiszem el, tényleg itt vagy – zokogta anyu, és továbbra sem volt hajlandó elengedni, ehelyett az arcát simogatta, és úgy kezdte el őt nézegetni, mint valami értékes játékbabát. – Pont úgy nézel ki, mint az apád. Kicsikém, bárcsak Matti itt lehetne, mindig azt hajtogatta, hogy ha már nem lett lánya, legalább egy lány unokát szeretne kényeztetni. Istenem, annyira szép kislány vagy.

Na jó, anyu egy kicsit transzba esett, jó néhány perc kellett, mire lenyugodott annyira, hogy képes volt újra kommunikálni velünk.

- Anyu, nyugodj meg, nem fog eltűnni, nem kell szorongatnod – próbáltam kimenekíteni a lányomat a túlzott ölelgetésből, bár úgy tűnt, hogy a kezdeti ijedtség után el tudta fogadni a hirtelen szeretetrohamot.

Végül nagy nehezen meggyőztem anyut, hogy a nappaliban ülve is folytathatjuk az ismerkedést. Persze mindent azonnal tudni akart, így aztán beszámoltam neki az elmúlt hét eseményeiről. Onnantól kezdve viszont magasról tojt a fejemre, csak Vicky-t faggatta ki. Szegény lánynak nem csak az egész életét kellett elmesélnie, de anyu mindent egyszerre akart bepótolni, így azonnal tudni akart a kedvenc ételeiről, meg minden egyéb fontos információról, amit szerinte egy nagymamának tudnia kell. A helyzet akkor sem javult, amikor átmenetileg kielégítettük az információéhségét, mert akkor meg volt egy szusszanásnyi ideje körbenézni, és azonnal kiszúrta a tegnap este után az asztalon felejtett pizzás dobozt.

- Kimi! A lányod az első estét töltötte az otthonotokban, és te képes voltál pizzával etetni őt? Nem hiszem el, hogy nem voltál képes egyszer az életben valamilyen egészséges vacsorával készülni! Na nem baj, Kristivel gyorsan összeütünk valami finom ebédet, addig legalább megismerheted a nagybátyádat is, neki egy fokkal már jobban benőtt a feje lágya, mint apádnak – fordult újra Vicky-hez, de mielőtt a sógornőmmel a konyhába indultak volna, még jó alaposan megölelgette, mintha attól félne, hogy mire visszatér, a frissen megismert unokája újra eltűnik.

/Vicky/

A találkozás Kimi anyukájával sokkoló volt. Talán azért is, mert eddig nem volt pozitív nagymama élményem, tőle tartottam a legjobban. A saját, vagyis hát anyai nagyanyám kicsi koromtól kezdve távolságtartó volt velem, mindig azt mondta, hogy azért ne másszak az ölébe, mert összekoszolom a ruháját, amikor meg már nagyobb voltam, azzal hárította el a közeledésemet, hogy illetlenség betolakodni mások intim szférájába. Ehhez képest Kimi anyukája még alig tudott rólam valamit, máris úgy ölelgetett, mintha mindig is a családja része lettem volna, nekem pedig hirtelen fogalmam sem volt, mihez kezdjek a helyzettel. Kicsit zavarba ejtő volt, hogy mindent azonnal meg akart tudni rólam, miközben a család többi tagja csendben ücsörgött, csak a két kisfiú zajongott néha, amikor összekaptak valamelyik játékukon.

A szívem mélyén jól esett az érdeklődése, de azért mégis fellélegeztem, amikor legalább egy kis szünetet adott, és a konyhába vonult, hogy ebédet készítsen a családnak. Nem tudtam mit kezdeni az ilyen szeretetrohamokkal, utoljára akkor volt ilyenben részem, amikor anya épp egy nyugodtabb – és piamentesebb – időszakát élte. Paolótól és Arnaud nagy-nagybácsikámtól is kaptam persze szeretetet és törődést, ők azonban sokkal visszafogottabb módon tették ezt. Miután a két nő magunkra hagyott minket, a kissrácok is felbátorodtak, és kíváncsian közelebb merészkedtek hozzám.

- Neked tényleg Kimi az apukád? – kérdezte a nagyobbik finnül, de az apjuk tolmácsolta a kérdést, így végül zavartan bólintottam.

- Akkor többé már nem is játszhat velünk? – a kisebbik fiú szinte sírva fordult hozzám, Rami és Kimi viszont a röhögéstől alig tudták elmondani nekem, hogy mit szeretett volna megtudni a kissrác.

- Dehogynem, bármikor játszhat veletek – feleltem mosolyogva, és amikor az édesapja lefordította a válaszomat, végre ő is rám vigyorgott, és már el is kezdték a nagybátyjukat az emelet felé rángatni, vélhetően az ő kedvükért fenntartott gyerekszoba volt az úticéljuk.

Kimi végül megadta magát, és egy bocsánatkérő pillantás után magamra hagyott a Ramival.

- Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek, Kimi sokat mesélt rólad telefonon – fordult végül hozzám, én azonban nem igazán tudtam, mit mondhatnék neki. – Remélem, hogy anyu nem ijesztett meg nagyon, a család többi tagjához képest mindig egy kicsit temperamentumosabb volt, mióta pedig apa meghalt, még fontosabbnak érzi, hogy kimutassa, mennyire szeret minket.

- Nem ijesztett meg, csak nem igazán tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, nem vagyok valami érzelgős – válaszoltam végül őszintén.

- Hát, apád sem épp arról híres – mosolyodott el, nekem pedig egyet kellett vele értenem. Mondjuk én ezt egy cseppet sem bántam, kifejezetten örültem neki, hogy Kimi inkább békén hagyott, és nem várta el, hogy egymás vállára borulva zokogjunk, amiért végre együtt lehetünk. – Ez most egy elég zűrös időszak mindkettőtöknek, de azt tudnod kell, hogy bármennyire is igyekszik lazának mutatni magát, Kimit is ugyanúgy felzaklatta ez az egész, mint téged. Fontos neki, hogy jól alakuljon a kapcsolatotok.

Ramit is nagyon szimpatikusnak találtam, de sokkal beszédesebb volt az öccsénél, és nekem fogalmam sem volt, hogy milyen feleletet vár tőlem, ezért inkább a blúzom ujjával kezdtem játszani.

- Úgy hallottam, az a terved, hogy egyedül fogsz élni – szólított meg újra, mire én határozottan bólintottam. – Nem szeretnék semmit sem rád erőltetni, csak annyit kérek, hogy legalább egy esélyt adj annak, hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki köztetek. Még nem ismered őt igazán, de én úgy érzem, hogy mindketten nagyon jó hatással lennétek egymásra.

Szerencsére erre sem kellett felelnem, mert a következő pillanatban a legkisebb Räikkönen fiú rohant le a lépcsőn olyan sebességgel, hogy attól féltem, egy ép csontja sem marad majd, de végül épségben fékezett le előttem.

- Gyere játszani! – mondta ellentmondást nem tűrően, persze ismét finnül, így megint szükségem volt Ramira tolmácsként.

Nem kellett sokáig fontolgatnom az ajánlatot, két, számomra ismeretlen nyelven kiabáló kisfiú még mindig könnyebben kezelhető volt, mint a nagybátyám, aki olyan dolgokról próbált velem beszélgetni, amiket még én magam sem gondoltam át igazán. Kimi is láthatóan megkönnyebbült, amikor felmentőseregként megérkeztem, onnantól kezdve négyesben játszottunk a legóval, ami egy nagyobb óvodai csoportnak is elegendő lett volna. Justuu, az idősebbik fiú már ismert néhány angol kifejezést, bár ezt leginkább arra tudtuk hasznosítani, hogy tolmácsolás nélkül el tudta mondani, mit kellene épp építenem. Számomra is meglepő volt, hogy ilyen jól elvoltam a két kicsivel, pedig korábban nem nagyon volt alkalmam gyerekekkel foglalkozni. Napok óta először kezdtem magam igazán felszabadultnak érezni, végre nem nyomasztott semmi, csak élveztem a közös játékot. Csak akkor néztem újra Kimire, amikor Titus már egy ideje nagyon magyarázott valamit, ő valamiért mégsem volt hajlandó fordítani nekem. A tolmács-szolgálat szünetelésének okára persze azonnal fény derült: Kimi a földön kiterülve aludt mellettünk. A srácokat viszont ez egyáltalán nem zavarta, onnantól kezdve a hasát is építési területként hasznosították, így amikor az anyjuk feljött szólni, hogy készen van az ebéd, Kimi egy egész várat söpörhetett le magáról.

3. fejezet

Sziasztok!

Először is, elnézést a kicsit késői időpontért, de elfelejtettem, hogy ma szerda van. :) Viszont most már itt van az új fejezet, amiben már Vicky fejébe is "belekukkantunk". :)

Ezen kívül készültem egy "ajánlattal" is: Jövő szerdán mindenképpen jön új fejezet, de ha ehhez a részhez kapok esetleg néhány kritikát - tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok erről a történetről, a szereplőkről; arról hogy min kéne javítanom -, akkor vasárnap és szerdán is hoznék egy-egy részt. :)

Na de jöjjön végre a 3. fejezet, jó olvasást!

Vicky szerencsére minden eshetőségre felkészült, már a tárgyalás előtt összecsomagolta a holmiját, így nem kellett visszamennie a nagyszülei villájába. Kimérten köszönt el tőlük, és már sarkon is fordult, a nagyapja azonban utána kiabált.

- Ezt még nagyon meg fogod bánni, de már nincs visszaút, lemondhatsz az örökségedről – üvöltözte a dühtől remegve, az épp akkor távozó bírónő pedig felháborodva nézett rá, de végül szó nélkül hagyta az esetet.

- Leszarom – felelte a lányom szemtelenül, de nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak rá elismerően. – A cuccaimat Pascalnál hagytam… - fordult hozzám, így az első utunk az ügyvédi irodába vezetett.

Különös látványt nyújtott, ahogy a két bőröndje mellett ácsorogva nézett rám – ennyit hozott magával az eddigi életéből, és most tőlem várta, hogy kitaláljam, merre tovább. A helyzetet végül Steve oldotta meg.

- Egyeztettem a csapattal, és ha nehezen is, de rábólintottak, hogy a hétvégét még otthon töltsd, és csak Jerezben csatlakozz hozzájuk – mondta vidáman. A kezdeti ellenérzései elmúltak, mostanra megkedvelte a lányomat, és úgy tűnt ő is szimpatizál a menedzseremmel.

- Nos, akkor irány Baar. Remélem, tetszeni fog – fordultam a lányomhoz, aki egy kissé bizonytalan mosollyal reagált.

***

/Vicky/

Az ítélethirdetés után nem tudtam, mit kezdjek magammal. Eddig lekötötte a figyelmemet, hogy végre megszabaduljak a nagyszüleimtől, így nem is nagyon gondolkodtam, mi lesz ezután. Kimi keresztbe húzta a számításaimat, hiszen ha minden a terv szerint alakult volna, már úton lehettem volna Párizsba, valahogy mégsem tudtam rá haragudni. Különös érzés volt, amikor a bíróságon a lányaként beszélt rólam, hiszen eddig hiába volt a kezünkben a DNS-teszt eredménye, nem nagyon erőltettük ezt a szülő-gyerek témát, inkább távoli ismerősökként beszélgettünk egymással. Még gondolatban sem tudtam őt az apámnak nevezni, de egyelőre nem zavarta, hogy a keresztnevén szólítom, és bíztam benne, hogy a jövőben sem fog rám erőltetni semmi olyat, amit én nem akarok. Amennyire lehetett, már megismertük egymást, és volt okom bízni abban, hogy jól ki fogunk jönni egymással, de a helyzetünk mégis elég zavarbaejtő volt. Mikor a tárgyalás alatt megfogta a kezem, először el akartam húzni tőle, és magamnak is nehezen ismertem be, hogy jól esett, hogy mellettem állt. Talán ha korábban megtaláljuk egymást, máshogy alakulnak a dolgok, mostanra azonban megtanultam, hogy csak magamra számíthatok, és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek őt tényleg beengedni az életembe.

Mivel még mindig nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá, a repülőn inkább alvást színleltem, és csak akkor beszélgettünk újra, amikor már a házában voltunk. A svájci városka lélegzetelállító volt, az utcák békések voltak, nem nyüzsgött annyi ember, mint Monte Carlóban, és bár sokkal hidegebb volt, a hely azonnal a szívembe lopta magát. Kimi házára pedig egyszerűen nem találtam szavakat. Persze nem a luxus nyűgözött le, első ránézésre abban sem voltam biztos, hogy van akkora, mint a nagyszüleim villája, de a berendezését egyszerűen imádtam. Minden olyan letisztult és modern volt, amilyennek eddig is képzeltem Kimi stílusát. Sehol egy giccses díszítés vagy valami antik vacak, nem úgy éreztem magam, mintha valami múzeumban mászkálnék – a fojtogató középkori környezetből a huszonegyedik századba kerültem.

- Nézz körbe nyugodtan, nekem még beszélnem kell Steve-vel, mielőtt elmegy. Addig választhatnál szobát, csak kettő foglalt. Az emeleten jobb kéz felől az első az én hálószobám, meg van még egy gyerekszoba, ott szoktak aludni az unokaöcséim, ha vendégségbe jönnek – szólított meg végül, és már be is vonultak a nappaliból nyíló dolgozószobába.

A ház továbbra is lenyűgözött, a hatalmas ablakoknak köszönhetően minden helyiség világos és barátságos volt. Ugyan az épület nagy volt, de mégis átlátható volt az egész, nem kellett attól félnem, hogy eltévedek benne, mint egy kastélyban, itt mindennek megvolt a maga helye. A földszinten a nappalin, a konyhán és az étkezőn kívül találtam egy kisebb edzőtermet, de innen volt megközelíthető a szauna és a fedett medence is. Az emeleten viszont már a hálószobák és a hozzájuk tartozó fürdőszobák fogadtak, és persze mindegyiken érződött az igényes tervezés. Nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak, és Kimi hálószobájába is belestem. Igazából ez volt az egyetlen szoba, amin látszott, hogy legalább néha használják, a polcokon néhány dvd sorakozott, a berendezés is igazán illett a tulajdonosához. Az emeleten nézelődve a már említett gyerekszobát is megtaláltam, Kimi sokat mesélt a bátyja gyerekeiről, vagyis az én unokatestvéreimtől. Tudtam, hogy nagyon bírja őket, erről árulkodott a rengeteg játék, amitől a szoba úgy nézett ki, mintha egy luxus gyerekmegőrző lenne. Az emeletes ágyra egy mászókán lehetett feljutni, egy hatalmas doboz legó állt a sarokban, és mindenhol játékautók hevertek. A többi szoba már nem volt ennyire érdekes, valószínűleg mindet csak vendégszobának használták, de az egyik rögtön elnyerte a tetszésemet. A falak világoszöldek voltak, és a bútorok esetében is ez a szín dominált, a hangulata kicsit keleties volt, de nem volt túldíszítve, így azonnal megszerettem, és tudtam, hogy ez lesz az új otthonom – ha csak rövid időre is.

Eddig klasszul alakultak a dolgok, de tizenhat évesen már nem igazán volt szükségem egy „apukára”. Évek óta arra vágytam, hogy végre ténylegesen önálló lehessek, és Kimi megígérte, hogy ha azt látja, hogy alkalmas vagyok erre, akkor el fog engedni. Mivel nem tudtam mit kezdeni magammal, visszaindultam a nappaliba, bízva abban, hogy már végeztek a megbeszéléssel. Nem tévedtem, a folyosó végére érve már meg is hallottam a hangjukat, épp a bejáratnál búcsúzkodtak.

- Ugye tudod, hogy a neheze még csak most jön? Eddig minden szép és jó, együtt legyőztétek a gonosz nagypapát, de az igazi harcok még csak most jönnek, előbb-utóbb ki fog jönni, hogy ő még csak egy kamaszlány. Az én fiam normális családban nőtt fel, mégis állandóak a viták, feszegeti a határait, nálatok ez még fokozottabban meglesz – Steve népszerűsége erősen visszaesett a szememben, nem volt szép tőle, hogy a hátam mögött arra készítette fel Kimit, hogy kamaszkori hisztikre számíthat tőlem.

- Nemtom, majd meglátjuk, csak elboldogulok vele – mondta kicsit bizonytalanul, érezni lehetett a hangján, hogy ő is az elmondottaktól tart a legjobban.

- Nem akarok beleszólni, hogy mit csinálsz, de fogadj meg egy tanácsot. Jobb az elején kijelölni a határokat, tisztázni a szabályokat, a legfontosabb, hogy elfogadja a szülői tekintélyed, ne csak egy haverként tekintsen rád – osztotta tovább az észt Steve, én meg legszívesebben elküldtem volna a fenébe.

Mielőtt még fegyelmezési ötleteket javasolt volna, inkább gyorsan lesétáltam hozzájuk, ezzel pedig elértem azt, hogy végre lelépjen.

- Akkor magatokra is hagylak Titeket, hogy végre nyugodtan ismerkedhessetek – búcsúzott olyan kedvesen, mintha az előbb még nem azt ecsetelte volna, hogy milyen nehéz lesz velem. Igyekeztem jó képet vágni hozzá, és egy barátságos kézfogással köszöntem el tőle. Mikor végre kettesben maradtunk, Kimivel újra bizonytalanul méregettük egymást, nem igazán tudtam, mit mondhatnék neki.

/Kimi/

Steve nem sok újat mondott, én is tisztában voltam vele, hogy még sok kemény helyzet vár ránk, de igyekeztem nyugodt maradni, és nem pánikolni feleslegesen.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy megbeszéljük a továbbiakat – fogadtam meg végül a menedzserem tanácsát, Vicky persze azonnal feszengeni kezdett. – Nyugi, nem tervezem, hogy apácazárdába küldelek – próbáltam kicsit oldani a hangulatot, de a lányom továbbra is távolságtartóan méregetett.

- Na jó, vegyük először a közeljövőt – vágtam bele, és úgy tűnt, hogy legalább arra hajlandó, hogy végighallgasson, mielőtt bármi ellen lázadni kezd. – A bátyám már tud rólad, és azt hiszem, itt az ideje, hogy megismerjétek egymást az édesanyámmal is. Holnap érkeznek vendégségbe, remélem, nem bánod, hogy rögtön rád zúdítom a Räikkönen klánt.

- Nem, örülök, hogy megismerhetem őket – felelte, és látszott rajta, hogy kicsit megnyugodott, végre nem hitte azt, hogy terrorizálni akarom. – Jövő héten már Spanyolországba kell utaznom, ez lesz idén az első teszt hét. Szeretném, ha velem tartanál, ilyenkor nem olyan feszített a munkatempó, csak két napot kell vezetnem, így maradna időnk az ismerkedésre is.

- Rendben – az arckifejezése továbbra is kiismerhetetlen maradt, nem igazán tudtam eldönteni, hogy hogyan viszonyul az utazáshoz. – Szívesen megyek veled – tette hozzá, és úgy tűnt, ezt őszintén mondja.

- Steve-vel szóba került az is, hogy mi legyen a médiával, de természetesen nem szeretnék nélküled dönteni. Mindazonáltal érdemes megfontolni, amit javasolt. Nem sok értelmét látja annak, hogy titkolózzunk, a tapasztalatok azt mutatják, hogy ha az ember valamit nem mond el nekik, akkor a valóságnál sokkal durvább pletykákat találnak ki. Ezért Steve azt javasolta, hogy egy rövid közleményben tájékoztassuk a médiát, akkor néhány napig ezen csámcsognak, de utána békén hagynak minket. Mit gondolsz? – igazából nekem sem volt sok kedvem ehhez az egész felhajtáshoz, de én már megszoktam, hogy az újságírók állandóan a magánéletemben vájkáltak. Vicky-t azonban nem akartam kitenni ennek, épp elég zűrös most az élete, nem hiányzik, hogy paparazzik zaklassák.

- Rád bízom. Amíg nem kell showműsorokban illegetnem magam, addig nem különösebben izgat, mit firkálnak rólam – felelte továbbra is nyugodtan, én pedig kezdtem elhinni, hogy tényleg minden rendben lesz.

- Akkor nézzük a távolabbi terveket. Mi a helyzet a tanulással? – a nyugalomnak vége lett, a lányom dühösen nézett rám. – 16 éves vagy, valamilyen formában még muszáj tanulnod, különben mihez kezdesz később? – mivel továbbra is csak mérgesen nézett, folytattam. – Ha szeretnél, beiratkozhatsz a helyi középiskolába is, de ha ahhoz van kedved, maradhatsz magántanuló.

- Nem fogok iskolába járni – morogta továbbra is ellenségesen.

- Ebben az esetben szükségünk lesz egy magántanárra…

- Tudtam, hogy ez lesz! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy felfogadsz egy vénkisasszony nevelőnőt, én meg szófogadó kislányként engedelmeskedem? – kiabált rám dühösen.

- Hé, higgadj már le, szó sem volt semmilyen nevelőnőről. De valahogy nem ártana leérettségizned, és azzal nem járnál jól, ha én matekoznék veled – szóltam rá határozottan, mert a hisztit soha nem toleráltam. Úgy tűnt, hogy a higgadtság hatott rá, mert azonnal abbahagyta a dühöngést. – Megkérem Steve-et, hogy segítsen utánajárni a lehetőségeknek, de természetesen a te beleegyezésed nélkül senkit sem alkalmazok. Így megfelel?

- Jó. De nem látom sok értelmét. Megbeszéltük, hogy ez a helyzet csak ideiglenes, ha belátod végre, hogy felnőtt ember vagyok, leléphetek – válaszolta ellenségesen, és nagyon nehezen tudtam csak megállni, hogy ne röhögjem el magam. Egészen mostanáig elhittem neki, hogy készen áll a felnőtt életre, de ebben a pillanatban egy hisztis kamaszlány állt előttem, aki az egész világra haragszik.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én utálok állandóan egy témán rugózni. Mi lenne, ha fél év múlva újratárgyalnánk a dolgot? – kérdeztem, és látszott rajta, hogy megfontolja az ajánlatot.

- Egy hónap – próbálkozott, de láttam rajta, hogy ő maga sem hiszi, hogy ebbe beleegyezem.

- Három, de ez az utolsó ajánlatom – feleltem határozottan, és végre elértem, hogy rábólintson. – Most viszont éhen halok, úgyhogy két ajánlatom van. Elmehetünk valamelyik helyi étterembe, vagy rendelhetünk pizzát…

- Legyen pizza – vágta rá, és azt hiszem, mindketten örültünk, hogy újra egyetértünk valamiben.

Sziasztok!

Mivel a holnapi napom elég kaotikusnak ígérkezik, úgy döntöttem, hogy picit előbb hozom a folytatást, mert késni semmiképpen nem szerettem volna vele. Kicsit fura érzés úgy feltöltenem a részeket, hogy én valójában már jóval előrébb tartok - egyrészt kényelmes, mert így könnyen javítgathatom, a folytatásnak kedvezően módosíthatom, másrészt viszont nehéz, mert már nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá a későbbiekben.
Kicsit aggódom is, mert ezek az első fejezetek nem túl akciódúsak, nincsenek nagy érzelmi kitörések, viták. De bízom benne, hogy ennek ellenére sem tartjátok unalmasnak, mert azt hiszem, a történet alapszituációjában ez a normális, Kimi és Vicky még csak most ismerkednek egymással - ráadásul az első "Vicky szemszög" csak a 3. fejezetben jön majd el.
Nagyon jól esne, ha pár szóban megosztanátok velem, hogy mit gondoltok az eddigiekről, mi tetszik, mi nem tetszik! A következő fejezetet a jövő hét közepén hozom, valószínűleg szerdán!

Jó olvasást, és sokkal nyugisabb/vidámabb hetet, mint amilyen az enyém! :D

2. fejezet

Az első épkézláb gondolatom az volt, hogy felhívom anyut, hogy tanácsot kérjek tőle. Már nyúltam is a mobilom felé, amikor rájöttem, hogy ez nem lenne a legokosabb húzás tőlem. Valahogy mégsem lenne helyénvaló telefonon közölnöm vele, hogy a kisebbik fiának köszönhetően is van már unokája… rögtön egy tizenhat éves kamaszlány.

Steve nem csak a menedzserem volt, hanem a barátom is, mégse éreztem azt, hogy ezt a személyes ügyet vele kellene megbeszélnem. A megoldás végül kézenfekvő volt. Anyut leszámítva Rami ismert engem a legjobban, ráadásul neki már két gyereke is volt, az én állandóan rosszalkodó unokaöcséim, ki máshoz fordulhattam volna „nevelési” tanácsokért?

- Szevasz öcskös, mi a pálya? – kérdezte jókedvűen, mikor végre felvette a telefont.

- Te mit tennél, ha megtudnád, hogy van egy tizenhat éves lányod, és azt kérné, hogy segíts neki elintézni, hogy nagykorúsítsák? – finomkodhattam volna, de az amúgy sem volt rám jellemző, és most gyors tanácsra lett volna szükségem. A módszerem mégsem volt a legjobb, Rami először megszólalni sem tudott, majd végül annyit sikerült kipréselnie magából, hogy „He?”.

- Hosszú történet... Még ’97-ben összejöttem itt Monacóban egy csajjal, meséltem is róla, ő volt a nagymellű elvont lány, tudod… Na most kiderült, hogy ő ilyen kékvérű izé itt, a közös lányunkat valamilyen hárpia nagyszülők nevelik, akik teljesen kikészítik a kiscsajt, ezért át kéne vennem a gyámságát. De csak annyi időre akarja, amíg elintézi a nagykorúsítást, aztán le akar lépni Párizsba – foglaltam össze röviden a helyzetet.

- Párizsba… Mi van? Részeg vagy, vagy ez megint valami olyan vicc, amit nem értek? – hitetlenkedett tovább a bátyám, de végül kezdte felfogni, hogy milyen helyzetbe kerültem.

Vagy egy órán keresztül beszélgettünk, és ha konkrét tanácsot nem is kaptam tőle, már az sokat segített, hogy megoszthattam valakivel a dolgot – pedig ha van valami, amit Kimi Räikkönen utál, az az érzelmekről való csevegés. Mikor végül elbúcsúztunk, még mindig nem kerültem sokkal közelebb a megoldáshoz, pedig korábban soha nem volt rám jellemző, hogy egy-egy döntésen hosszan rágódtam volna. Csak később, amikor már lefeküdtem aludni, akkor tudatosult bennem, amivel a szívem mélyén már órákkal korábban tisztában voltam. Nagyon is jól tudtam, hogy mit akarok, de azt csak remélni mertem, hogy ez a helyes döntés…

***

Ma már a tegnap hiányolt titkárnő is jelen volt az irodában, ő ültetett le minket, amíg várnunk kellett a drágalátos ügyvéd úrra. Vicky zavartan köszönt, de igazából én se nagyon tudtam, hogy hogyan üdvözli egymást egy olyan szülő-gyerek páros, akik alig 24 órája ismerik egymást. Az pedig még jobban elbizonytalanított, hogy nem tudtam, hogyan fogadja majd a döntésemet.

- Örülök, hogy mindketten kicsit nyugodtabbak, mint tegnap – köszöntött minket vidáman az ügyvéd, mikor végre csatlakozott hozzánk, de én csak mogorván felhúztam a szemöldököm, oldalra sandítva pedig láttam, hogy Vicky is hasonló módon reagált. – Nos, nem is húznám az idejüket, megérkezett az eredmény, és amit gyanítottunk, az beigazolódott: Mr. Räikkönen, ön az édesapja Vittoriának.

A lányom kicsit sápadtan nézett rám, láttam rajta, hogy most ijedt meg igazán. Nem esett nehezemre átéreznem a helyzetét, világ életemben utáltam az olyan szituációkat, amiket nem uralhattam.

- A kérdés már csak az, hogy vállalja-e a gyámságot, és hozzájárul-e De Massy kisasszony nagykorúsításához? – kérdezte az ügyvéd, és a szemem sarkából láttam, hogy Vicky annyira szorította a szék karfáját, hogy az ujjai egészen elfehéredtek.

- Ez két kérdés – mondtam végül néhány másodperc hallgatás után, majd a lányomhoz fordultam, aki ijedten nézett rám. – Vicky, az éjjel rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi legyen. Természetesen igényt tartok arra, hogy én legyek a törvényes gyámod – nagyot sóhajtott, és megkönnyebbülten elmosolyodott, én azonban folytattam. – De nem ismerlek még annyira, hogy felelősségteljes döntést hozva magadra is hagyjalak. És nem is akarom ezt tenni. Szeretnék gondoskodni rólad, és bár garantálni nem tudom, hogy én vagyok a legalkalmasabb egy ilyen szülői szerepre, de nem járulok hozzá, hogy ezentúl egyedül élj.

A mosoly azonnal eltűnt, a lányom pedig dühösen nézett rám, majd azonnal ki is fakadt.

- Nincs szükségem rád! Nem kell megjátszanod magad, elvállalnod az áldozat szerepét. Élheted tovább az életed, én is csak ezt akarom tenni! – Olyan haraggal nézett rám, hogy egy pillanatra tényleg elbizonytalanodtam, a jövőben képes leszek-e kezelni az ilyen kamaszos kirohanásokat.

- Vittoria, kérem, csillapodjon le! A bácsikája nem csak azzal bízott meg, hogy az örökségét kezeljem, hanem azzal is, hogy vigyázzak önre, és úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben az lenne a legjobb, ha valóban megismerné az édesapját, így lenne még ideje felnőni – szólt közbe az ügyvéd kissé nyálasan, mire mindketten a szemünket forgattuk, Vicky pedig továbbra is dühösen méregetett.

- Fejezd be a hisztit, és gondold át az ajánlatomat. Tíz nap múlva Jerezben kell lennem, ha időben meghozod a döntést, és beadjuk a gyámhatósághoz a keresetet, talán addigra megszületik az ítélet. Az én feltételem csupán annyi, hogy hozzám kell költöznöd. Onnantól kezdve meg meglátjuk, hogy alakul. Ha azt látom, hogy valóban felnőtt vagy, és még mindig Párizsba akarsz menni, elengedlek. De nem várhatod el tőlem, hogy ismeretlenül beleegyezzek mindenbe, és ha a dolgok rosszul sülnek el, magamat kelljen okolnom.

Egy hollywoodi filmben persze egy ilyen monológ után a dacos gyerek az apja karjaiba omlik, és már jön is a vége főcím, de a Räikköneneket más fából faragták. Én már azt is eredménynek tekintettem, hogy Vicky nem folytatta a vitát, csak továbbra is szúrós szemmel méregetett. Végül abban maradtunk, hogy átgondolja az ajánlatomat, és utána jelentkezik. Hulla fáradtan értem vissza a hotelbe, ahol először Steve-nek kellett beszámolnom a történtekről. Azt hiszem, egészen mostanáig bízott benne, hogy az egész csak egy kitaláció, és a DNS-teszt eredménye azt igazolja majd, hogy semmi közöm ehhez a lányhoz, de most már el kellett fogadnia, hogy mostantól egy egyedülálló apa menedzsere lesz.

A Steve-vel való beszélgetésem után sem maradt nyugtom, Rami már a huszadik smssel bombázott tájékoztatást követelve, úgyhogy felhívtam – bár inkább csak azért, mert a végén már azzal fenyegetőzött, hogy beárul anyunál.

- Szóval akkor most várunk? – kérdezte a bátyám, miután röviden elmeséltem neki a történteket. – Amúgy milyen a kislány?

- Nem tudom, annyira nem kislány, és eléggé önfejű. Nem úgy tűnt, mint aki könnyen elfogadja, hogy nem a tervei szerint alakulnak a dolgok… - feleltem bizonytalanul. Hogyan írhatnám le a testvéremnek az egy napja megismert lányomat?

- Nem is tudom, valahonnan ismerős ez a jellemzés – röhögött ki a bátyám, de igazat kellett adnom neki, azt hiszem, a makacsság nálunk családi vonás. – És mi lesz, ha beleegyezik? Anyu gondjaira bízod?

Persze ez a megoldás nekem is eszembe jutott. Az én életmódom nem igazán passzol egy tinédzser neveléséhez, anyu ráadásul biztosan elhalmozta volna a szeretetével. Valahogy mégsem tetszett az ötlet, már anyu sem fiatal, nem rakhattam rá ekkora terhet. És ahhoz sem fűlött a fogam, hogy tovább passzoljam a lányomat, mint valami bőröndöt.

- Nem tudom… nem. Meg akarom ismerni, és különben is, megígértem neki, hogy ha úgy látom, hogy már valóban alkalmas a felnőtt életre, akkor hozzájárulok a nagykorúsításához – feleltem végül bizonytalanul.

- Örülök neki, hogy vállalod érte a felelősséget. De remélem, tisztában vagy vele, hogy nem lesz könnyű menet, hiszen az év nagy részében egyik országból a másikba utazol, és az sem a legjobb minta egy kamasznak, ha azt látja, hogy az apja heti rendszerességgel kiüti magát egy-egy buliban. De talán neked is jót fog tenni ez a változás – mondta ki végül azt, amivel már én is tisztában voltam.

Miután nagy nehezen leráztam őt, végre magamra maradhattam a gondolataimmal. Már nem volt kedvem a társasághoz, ezért a szobámba hozattam a vacsorám, de nem tudtam igazán jóízűen kajálni. Az elmúlt két napban teljesen felfordult az életem, és tudtam, hogy bármilyen döntést is hoz Vicky, már semmi nem lesz a régi. A fejemben kergetőztek a kérdések, hogy mi lesz ezután, de a merengésemet a telefonom hangja szakította félbe, egy smsem érkezett.

„Rendben, benne vagyok. De nem parancsolgathatsz nekem. Vicky”

***

Az események ezután felgyorsultak, az ügyvéd már másnap beadta a keresetet a gyámhatósághoz, akik némi kenőpénz fejében hajlandóak voltak a gyorsított eljárás lefolytatására. A hivatalos ügyeket Steve átvállalta, így én ha csak néhány napra is, de elmehettem Maranellóba. Egyelőre nem osztottam meg a csapattal a híreket, nem éreztem azt, hogy közük lenne a magánügyeimhez, így csak azt mondtam, hogy egy családi ügy miatt kell ingáznom, ezért nem vehetek részt teljes mértékben a teszt előtti felkészülés folyamatában. Szerencsére a korábbi együttműködésünk alatt már megszokták a hozzáállásomat – vagy ahogy ők nevezték, szeszélyeimet -, és megtanulták azt is, hogy nem tolerálom, ha bármit rám akarnak erőltetni. Vicky-vel leginkább telefonon tartottuk a kapcsolatot, és bár még mindig nem enyhült meg teljesen, amiért nem teljesítettem minden kérését, azért egész normálisan alakult a kapcsolatunk. Már amennyire normális lehet egy ilyen megismerkedés. Tőle tudtam meg azt is, hogy a nagyszülei hogyan reagáltak a történtekre, és bár próbált lazának tűnni, a hangján éreztem, hogy nem volt túl kellemes szituáció.

A bíróság végül egy héttel a kereset benyújtása után tárgyalta az ügyünket, az ügyvéd igyekezett minket mindenre felkészíteni, azonban amikor megérkeztünk, kiderült, hogy Vicky nagyapja beszélni akar velem a tárgyalás előtt.

- Nem tudom, mire jó magának ez a felhajtás. Az ügyvédeimtől már értesültem, hogy nem küzd anyagi gondokkal, így gyanítom, hogy nem Vittoria örökségét akarja megszerezni. Nem volt elég magának, hogy teherbe ejtette a lányomat, aki így szégyent hozott az egész családunkra, most még egy ilyen nevetséges perbe is belekever minket. Semmi köze az unokámhoz, akit mellesleg a legjobb iskolákba írattunk, tökéletes, arisztokrata nevelésben részesült, és az európai nemesi családok közül bárhova beházasodhatott volna, még a kétes származása ellenére is – A pasi egyszerűen félelmetes volt. Persze engem nem tudott megijeszteni, de azt elérte, hogy végre megértsem, mi elől menekült Vicky. Ez az ürge olyan áhítattal beszélt a családjáról, mintha ők szarták volna a napot.

- Nincs jogom megítélni, hogy hogyan nevelték eddig – válaszoltam végül megfontoltan. – Vicky megkeresett, mert szerette volna megismerni az apját, és úgy gondolom, hogy egy gyereknek a szülei mellett van a helye. Talán itt lenne az ideje, hogy ne egy családi ereklyeként tekintsen rá, hanem mint egy érző, önálló akarattal rendelkező emberre, akinek tiszteletben kellene tartania a döntéseit.

- A lányom életét már tönkretette, most az unokámé következik. De meg fogja ezt még bánni, Vittoria persze biztosan előadta a szomorú sorsú, ártatlan kislány szerepét. De ha a bíróság rossz döntést hoz, a saját bőrén tapasztalhatja meg, hogy valójában csak egy kezelhetetlen, tiszteletlen és ostoba gyerek, akit néhány pofonnal kéne helyretenni, nem pedig támogatni a szeszélyeiben – Szerencsére nem kellett tovább hallgatnom ezt a hólyagot, mert a tárgyalóterembe szólítottak minket. Nem voltak sokan, az ügyvédem mellett csak Vicky és Steve foglalt helyet, így én is hozzájuk csatlakoztam, a terem másik oldalán egy idős, elhízott ügyvéd ült egy karót nyelt nővel, aki sértetten pillantgatott a lányom felé. A plasztikai műtétektől eltorzult vonásai ellenére is ismerős volt, ő lehetett Alessandra anyja.

A tárgyalás megkezdődött, kezdetben csak a két ügyvéd beszélt a bírónővel, nekem pedig minden energiámra szükségem volt, hogy ne kezdjek el ásítozni, de tudtam, hogy az nem tüntetne fel túl jó színben. A mellettem ülő lányom feszülten várakozott, kezével a pad szélét szorongatta. Már korábban is megfigyeltem, hogy stressz helyzetben így reagál, mintha félne attól, hogy ha elveszítené a teste felett a kontrollt, azzal gyengének mutatná magát. Az arca sápadt volt, az ajkait összeszorította, az ujjai, amikkel a padba kapaszkodott, görcsösen remegtek. A feszültségét érzékelve engem is átjárt valamilyen rossz érzés, szívem szerint rászóltam volna, hogy azonnal nyugodjon meg, mielőtt rosszul lesz, de gyanítottam, hogy ez nem lenne a legjobb megoldás. Nem tudtam, mit tehetnék, végül kissé esetlenül, de megérintettem a kézfejét. Először összerezzent, de nem húzódott el tőlem, hagyta, hogy lefejtsem az ujjait a padról, és megfogjam a kezét, ami borzasztóan remegett. Csak akkor engedtem el, amikor a bírónő hirtelen engem szólított, én pedig zavartan álltam fel, mint egy gyerek, akit valami rosszaságon kaptak.

- Mr. Räikkönen, ön valóban nem volt tisztában azzal a ténnyel, hogy a korábbi kapcsolatából gyermeke született? – kérdezte a bírónő olyan hangon, mintha teljesen hétköznapi dolgokról esett volna szó.

- Nem, semmit nem tudtam erről az egészről, amíg Vicky meg nem keresett – feleltem röviden, bár én egy nemmel is megelégedtem volna, de az ügyvéd korábban felhívtam rá a figyelmemet, hogy érdemes lenne együttműködőbbnek lennem a tárgyaláson.

- Az ügyvédek állítása szerint ön egy hete ismerte meg a lányát, mégis alkalmasnak tartja magát arra, hogy átvállalja a nevelését. Miből gondolja, hogy ez a legjobb megoldás? A gyermek maradhatna a nagyszüleinél, akik eddig nevelték, ön pedig látogathatná…

- Nem – vágtam közbe, mire az ügyvédem kissé rosszallóan megrázta a fejét. – Elnézést bírónő – erőltettem ki magamból egy kis udvariasságot. – A lányom családja tizenhat évig megakadályozta, hogy megismerjük egymást, most pedig mindketten szeretnénk bepótolni ezt az időt, már amennyire ez lehetséges. Vicky szeretne velem élni, és én magam is úgy gondolom, hogy egy gyereknek a szülője mellett van a helye.

- Mr. Räikkönen, Ön köztudottan egy veszélyes sportágat űz, amely sok idejét elveszi, és rengeteg utazással jár. Biztos benne, hogy biztosítani tudná azokat a körülményeket, amire egy tizenévesnek szüksége van? – kérdezte a bírónő kissé kétkedve, de valamiért mégis úgy éreztem, hogy nem rossz szándékkal faggatózik, ez segített abban, hogy ne küldjem el a fenébe.

- Nem gondolom, hogy a szakmám alkalmatlanná tesz a szülői feladatok ellátására, különben igen sok jelenlegi és volt versenytársamtól el kéne venni a gyerekeit. A lányom úgy gondolja, hogy tud és szeretne is alkalmazkodni az életvitelemhez, és én magam is kész vagyok erre – nem voltam benne biztos, hogy a válaszom elég meggyőző volt, de legalább ezután végre békén hagytak.

A bírónő ezután Vicky nagyapját kezdte faggatni, de a pasi gyakorlatilag minden válaszában csak a családja nemesi származását emlegette, és hogy mennyi pénzt öltek eddig az unokájuk neveltetésébe. Miután végeztek, mindannyiunkat kiküldtek a tárgyalóteremből, mert a bírónő négyszemközt akart beszélni a lányommal. Míg várakoztunk, feszülten járkáltam fel-alá, mert fogalmam sem volt, mire számíthatok. Könnyű azt mondani, hogy egy gyereknek az apja mellett van a helye, de be kellett látnom, hogy a házam az év nyolcvan százalékában üresen áll, a sajtó pedig nem festett túl jó képet az életvitelemről. Velem szemben pedig itt állt „Kékvér házaspár”, az önfeláldozó nagyszülők, akik a lányuk helyett nevelték az unokájukat tökéletes anyagi körülmények között.

A bírónő nem ismertette az ítéletét azonnal, ehelyett ebédszünetet rendelt el. Négyesben – az ügyvéddel és Steve-vel – mentünk el egy közeli étterembe, és amíg ők az esélyeinket latolgatták, a lányommal idegesen turkáltuk az elénk rakott ételt, és csak néha néztünk egymásra. A szemében látott félelem görcsbe rántotta a gyomrom, tudtam, hogy mire gondol. Ha a bíróság úgy dönt, hogy a nagyszüleivel kell maradnia, azok még szigorúbbak lesznek vele, és még inkább korlátok közé szorítják majd.

Az elmúlt egy hétben sokat mesélt az eddigi életéről, őszinte volt, és soha nem esett túlzásokba. Tudtam, hogy a nagyszülei fizikailag sosem bántották őt, és anyagilag mindent megkapott tőlük. Szeretetet és megértést azonban sosem, hiszen őt hibáztatták azért, mert az anyja teljesen lecsúszott és az alkoholizmusba menekült, nem fogadták el azt sem, hogy az arisztokrácia életvitele nem tette őt boldoggá. Kényszerítették, hogy eljárjon mindenféle társasági eseményre, ahol nem érezte jól magát, és az egész életéről ők akartak dönteni. Megértettem Vicky-t, hogy nem akart az anyja sorsára jutni, belé sokkal több akaraterő szorult, és ez a közeg fojtogatta őt.

Az ítélethirdetés tulajdonképpen gyors volt, nekem mégis óráknak tűnt, mire a bírónő végre kimondta a döntést. Bár kijelentette, hogy a határozat csupán ideiglenes, és egy hónap múlva egy újabb találkozó után hozzák majd meg a végleges döntést, de a bírónő kijelentette, hogy a lányom hozzám költözhet. Vicky nagyapja dühében az asztalra csapott, és gyűlölködve nézett rám. Steve és az ügyvéd elégedetten fogtak kezet egymással, a lányom és én azonban kissé tanácstalanul néztünk egymásra.

- Most akkor mi lesz? – mondta ki végül Vicky a kérdést, ami már bennem is motoszkált…

1. fejezet

- Tele van a tököm, nem igaz, hogy ide kellett rángatni valami baromság miatt – bosszankodtam az ügyvédi iroda előterében ücsörögve, és bosszúsan pillantottam a menedzseremre, Steve-re. Valójában igazságtalanul haragudtam rá, ő próbált intézkedni helyettem, miután megérkezett az a hülye levél, de az ügyvéd lerázta őt, ragaszkodott a személyes megjelenésemhez.

- Én sem értem, mit akarhat, telefonon is csak azt erősítette meg, hogy családi ügyről van szó, de soha nem mondtad, hogy élnek rokonaid Monacóban – támasztotta alá a hitetlenkedésemet, de ettől még nem oldódott meg a rejtély. Már alig két hét volt hátra a téli tesztekig, minden szabad percemet az edzéssel kellett volna töltenem, hogy a novemberi műtétem után tökéletes formában kezdhessem meg a szezont, erre iderángattak abba az országba, ahová eddig kizárólag versenyezni jöttem.

Az óráknak tűnő várakozás után végre kinyílt az iroda ajtaja, és az ötven év körüli pasi beinvitált. Az ódivatú berendezésű irodában rajtunk kívül csak egy kiscsaj foglalt helyet, először azt hittem, valami titkárnő lehet, de feltűnt, hogy ahhoz túl fiatal. Túl sokáig nem is foglalkoztam vele, mert az ügyvéd végre belekezdett a mondandójába, miután mindannyian leültünk.

- Először is, köszönöm szépen, hogy időt szakított a személyes találkozásra, de miután ismertetem az ügyet, bizonyára meg fogja érteni ennek szükségességét.

- Akkor mi lenne, ha a tárgyra térnénk, jobb dolgom is van, mint holmi csip-csup jogi ügyek meghallgatása – az ügyvéd erre kicsit bosszúsan felhúzta a szemét, és a még mindig csendben ücsörgő lányra pillantott, de végül figyelmen kívül hagyta a sürgetésemet.

- Ügyfelem, Miss Vittoria Ines Ninette Castello de Massy a monacói gyámügyi bírósághoz nyújtotta be a kérelmét, ugyanis szeretné, ha a jövőben az édesapja lenne a kizárólagos gyámja…

- Ez nagyon szép, de mégis mi a fene közöm van nekem ehhez? – kérdeztem türelmetlenül, mert kezdtem magam egy szappanoperában érezni.

- Nos, Mr. Räikkönen, ugyebár Ön 1997 májusában Monacóban járt egy autóversenyen…

- Igen- feleltem bosszúsan – Harmadik lettem egy ostoba hiba miatt, pedig akár nyerhettem volna... – itt azonban az ügyvéd a szavamba vágott.

- Nos, Ön a verseny utáni estét az egyik helyi szórakozóhelyen töltötte, ahol megismerkedett Alessandra…

- Igen, asszem így hívták – feleltem, mert azonnal beugrott a kiscsaj. Úgy nézett ki, mint egy szupermodell és egy hippi keveréke, kicsit talán flúgos is volt, de aznap ő volt az egyetlen, aki fel tudott vidítani az elmaradt győzelem után. Na és persze az ágyban is elég klassz volt.

- Kérem, hadd fejezzem be. Szóval együtt töltötte az éjszakát Alessandra Augustine Castello de Massy-val. 1998 februárjában pedig megszületett ez az ifjú hölgy, Vittoria, akinek az édesanyja Alessandra… - Oké, kezdtem tényleg azt hinni, hogy ez egy dél-amerikai sorozat felvétele. Nagyon jól tudtam, hová akar kilyukadni a pasi, de a helyzet egyszerűen abszurd volt, ez pedig annyira eltompított, hogy képtelen voltam bármit is reagálni. Steve azonban megtette helyettem is.

- Ez nevetséges! Vagy a nő hazudik, vagy ez a lány találta ki az egészet, hogy így jusson pénzhez. Érdekes, hogy az elmúlt másfél évtizedben eszük ágában sem volt… - kezdett bele ironikusan nevetve, az eddig csendben ülő csaj azonban hirtelen felpattant, láttam, ahogy a kezeit ökölbe szorítja, és már vártam is, hogy elkezdjen hisztizni, a hangja azonban nyugodt és kimért volt.

- Ne nevezzen még egyszer hazugnak – mondta Steve-nek, majd hozzám fordult, és egyenesen a szemembe nézett. – Nem kell a pénze. Nem kell magától semmi. Egyetlen dologban kérem a segítségét, utána többé nem fog hallani rólam – bár a hangja továbbra is nyugodt maradt, a tekintetében az elszántság mellett valami félelmetes kétségbeesést láttam, és azt hiszem, attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy igazat mond.

- DNS tesztet követelünk! – kiabált az ügyvédre Steve, én azonban csendre intettem.

- DNS tesztre mindenképpen szükség lesz, csak így bizonyíthatjuk a gyámhatóságnak, hogy valóban ön a hölgy vér szerinti apja – válaszolta a pasi, én azonban továbbra is a lányom… a lányt figyeltem.

- Miért most? – kérdeztem, mert bár ezernyi kérdés kavargott a fejemben, fogalmam sem volt, mit mondhatnék, ő azonban nem csodálkozott a kérdésemen.

- A törvények szerint 16 éves kortól kérvényezhető a nagykorúsítás. Ehhez azonban a törvényes gyám beleegyezése kell, a nagyszüleim azonban hallani sem akarnak az egészről – felelte olyan hangon, mintha csak az időjárásról beszélne.

- Mi köze ehhez a nagyszüleidnek? Az anyád… - kezdtem bele a legrosszabbtól tartva, ő azonban közbevágott.

- Nem, nem halt meg. De ez lényegtelen, jelenleg a nagyszüleim a törvényes gyámjaim, és amíg ez így van, nem élhetem a saját életemet. De ha az apám kérvényezné, hogy átvehesse a felügyeleti jogokat… - Az ittlétünk alatt most először remegett meg a hangja, csak most láttam meg igazán, hogy tényleg nem egy felnőtt nő áll előttem, hanem egy kétségbeesett kamaszlány.

- Uram, megértem, hogy az eset meglepte Önt – szólt közbe az ügyvéd, mire én gúnyosan horkantottam egyet, ő azonban zavartalanul folytatta – javaslom, hogy mindenekelőtt végeztessék el a DNS-tesztet, hogy biztosan kiderüljön az igazság. A helyi kórházban fogadják Önöket még a mai nap folyamán.

Láttam, hogy Steve válaszolni akart, én azonban egy pillantásommal jeleztem, hogy most kivételesen én intézkedek.

- Rendben. Steve, kérlek, foglalj magadnak és nekem is szobát valamelyik hotelben, és jelezd a pilótának, hogy egyelőre nem indulunk haza. Addig mi elmegyünk a kórházba – pillantottam a lány felé, aki újra hűvösnek és erősnek mutatkozott, mintha egy falat húzott volna maga köré.

***

A taxiban ülve nem volt rá lehetőség, hogy folytassuk a beszélgetést, hiszen a téma nem tartozott a sofőrre, a kórházban pedig azonnal fogadtak minket, úgy tűnt, az ügyvéd már előre megszervezte ezt az egészet.

- Rendben, az eredmények holnap délutánra várhatók, amint meglesznek, eljuttatjuk az ügyvéd úrnak, ő majd tájékoztatja Önöket – mondta a nővér, aki a vérvételt bonyolította le.

A kórházból kilépve mindketten kissé tanácstalanul álltunk meg, egy darabig csendben néztünk egymásra.

- Gondolom az ügyvéd magát is felhívja majd, hogy mikor mehetünk hozzá, majd ott találkozunk – mondta zavartan, és már hátat is fordított volna nekem, én azonban megfogtam a karját, mire ő ijedten nézett rám.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ez ennyi lesz? Jó pár kérdés van, amit tisztáznunk kéne – néhány pillanatig tanácstalanul nézett rám, látszott rajta, hogy fontolgatja, le tud-e rázni valahogy, de végül megadta magát.

- Rendben, van itt egy étterem, ahol normálisan lehet beszélni, nem zavarják az embert, még akkor sem, ha felismerik magát…

- Mi lenne, ha nem magáznál? – kérdeztem türelmetlenül, de nem tűnt olyannak, akit ennyivel meg lehet enyhíteni.

- Nem ismerjük egymást, de rendben, tegeződjünk – válaszolta továbbra is kimérten, majd intett, hogy merre induljunk.

Az étterem tényleg nem volt messze, és egy elkerített boxba ülve tényleg nyugodtan beszélgethettünk… volna, ha nem telt volna hosszú percekbe, mire ki tudtam nyögni valami értelmeset.

- Elmondanád újra a neved? A Vittoria után elveszítettem a fonalat – ez volt az első eset, hogy a szája szegletében egy kis mosolyt fedeztem fel.

- Vittoria Ines Ninette Castello de Massy… de röviden csak Vicky, mert a Vittoriát utálom, az Ines és a Ninette meg csak szimplán gáz – sorolta, én pedig képtelen voltam nem nevetni rajta.

- Miért nem kerestél meg eddig? Talán ha korábban megismerkedünk… Fogalmam sem volt arról, hogy Alessandra terhes lett. De tudta a nevem, megkereshetett volna – tört ki belőlem a kérdés, ami már az ügyvédi irodában is motoszkált bennem.

- Én nem tudtam, ki vagy, csak a múlt hónapban sikerült kizsarolnom a neved anyámból, akkor is csak azért, mert részeg volt – volt valami félelmetes abban, hogy ilyen természetességgel beszélt erről.

- Alessandra? De… Akkor ezért nevelnek a nagyszüleid? – kérdeztem döbbenten, de igyekeztem nem éreztetni vele a sajnálatot, rögtön láttam rajta, hogy azt utálná.

- Azt hiszem, mindig is ők neveltek, anyára ráfogták, hogy alkalmatlan erre a szerepre, elküldték külföldre tanulni, aztán ráerőltettek egy házasságot. A helyében én is a piába menekültem volna. Épp ettől akarok megmenekülni! Elegem van abból, hogy nem csinálhatom azt, amit akarok, hogy a hülye arisztokrata elveiknek kell megfelelnem. Ha továbbra is velük kell maradnom, inkább megölöm magam – A legfélelmetesebb az volt az egészben, hogy amit mondott, nem lehetett kamaszos hisztinek nevezni, látszott, hogy minden egyes kimondott szót komolyan gondol. – Segítened kell. Nem kell a pénzed, a nagyapám öccse hozzám hasonlóan különc volt, utálta a kékvérű bandát, és mindenét rám hagyta. Ha nagykorúsítanak, megkapom a párizsi villáját, és bőven lesz annyi pénzem, hogy eléldegéljek addig, amíg ki nem találom, mivel akarok foglalkozni.

Látszott rajta, hogy tényleg mindent jó alaposan átgondolt, akár rá is bólinthattam volna, hiszen az elmúlt 16 évben is megvolt nélkülem, semmi jogom nem volt arra, hogy beleszóljak az életébe. Mégis ösztönösen éreztem, hogy a felnőttes viselkedés és a tervek mögött csak egy kislány van, akinek még nem kellene a felnőttek életét élnie.

- Vicky, ez nem így működik… Nem is ismerlek, és még csak 16 vagy. Nem vállalhatom ezt a felelősséget… - mondtam zavartan, ő azonban dühösen nézett rá.

- Persze, végülis akkor sem kellett vállalnod a felelősséget, amikor felcsináltad az anyámat, és vígan utaztál is tovább a következő versenyedre… Fogalmad sincs az életemről, és arról sem, hogy mi a jó nekem – mondta dühösen, én azonban nem hagytam, hogy kitombolja magát rajtam.

- Higgadj le, mert hisztivel nem érsz el semmit! – jelentettem ki keményen, és úgy tűnt, ez hatott nála. – Át kell gondolnom ezt az egészet. Te hetek, vagy hónapok óta tervezgeted ezt, nekem meg kábé két óra alatt kellett feldolgoznom ennyi információt. Holnap találkozunk az ügyvédnél, addigra megpróbálom kitalálni, hogy mi legyen. Tudom, hogy igazat mondasz, de semmit nem tudok rólad… Így hogyan döntsem el, hogy alkalmas vagy-e az önálló életre?

Egy csepp kétségem sem volt afelől, hogy Vicky a lányom. Minél jobban figyeltem a vonásait, hallgattam a hangját, annál egyértelműbb volt, hogy igenis közünk van egymáshoz. Ugyanolyan idegesen dobolt a lábával, ahogy én is szoktam, és persze ugyanúgy kellett kikönyörögni belőle az összetettebb mondatokat. Persze nagyon személyes dolgokról nem volt hajlandó beszélni, de annyit megtudhattam, hogy az általános iskola befejezése óta magántanuló, nem szereti a sportokat, inkább a zene áll hozzá közel, és egészen kicsi kora óta zongorázik. Ahogy telt az idő, ő is elkezdett feloldódni, és rólam is kérdezett pár dolgot. A Forma-1 nem igazán izgatta, inkább a családomra volt kíváncsi, meg hogy mivel ütöm el az időmet, amikor éppen nem vezetek. Észre sem vettem az idő múlását, ő azonban hirtelen a telefonjára nézett, és kapkodva kezdte összeszedni a holmijait.

- Muszáj hazaérnem kilencre, különben balhé lesz otthon – magyarázta sietve.

- Várj már, hazaviszlek taxival – mondtam gyorsan, miközben furcsa csalódottságot éreztem, amiért meg kellett szakítanunk a beszélgetést.

- Nem lehet, nem akarom, hogy a nagyszüleim megsejtsék, hogy tervezek valamit, mert még a végén valahogy megakadályozzák – mondta határozottan. – Eljössz holnap az ügyvédhez? – próbált könnyed maradni, de láttam rajta, hogy feszülten várja a válaszom.

- Ne hülyéskedj, persze, hogy ott leszek! Ez itt a számom – firkáltam le gyorsan a szalvétára, és a kezébe nyomtam. – Ha bármi gond van, ezen utolérsz!

- Köszi… Kimi – felelte zavartan, és már el is sietett. Mire észrevettem, hogy otthagyta a sálját, már biztosan messze járt, így végül kissé szerencsétlenül én tekergettem össze a színes ruhadarabot, majd tanácstalanul nézegettem.
Ha valaki tegnap azt mondja, hogy van egy tizenhat éves lányom, vagy kiröhögöm az illetőt, vagy elküldöm a francba, amiért ilyen hülyeségekkel fáraszt. Most viszont minden szülői teher egy pillanat alatt nehezedett rám, és be kellett látnom, fogalmam sincs arról, mit kéne tennem...