IceBlood - Új esély

Sziasztok!

Mivel a holnapi napom elég kaotikusnak ígérkezik, úgy döntöttem, hogy picit előbb hozom a folytatást, mert késni semmiképpen nem szerettem volna vele. Kicsit fura érzés úgy feltöltenem a részeket, hogy én valójában már jóval előrébb tartok - egyrészt kényelmes, mert így könnyen javítgathatom, a folytatásnak kedvezően módosíthatom, másrészt viszont nehéz, mert már nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá a későbbiekben.
Kicsit aggódom is, mert ezek az első fejezetek nem túl akciódúsak, nincsenek nagy érzelmi kitörések, viták. De bízom benne, hogy ennek ellenére sem tartjátok unalmasnak, mert azt hiszem, a történet alapszituációjában ez a normális, Kimi és Vicky még csak most ismerkednek egymással - ráadásul az első "Vicky szemszög" csak a 3. fejezetben jön majd el.
Nagyon jól esne, ha pár szóban megosztanátok velem, hogy mit gondoltok az eddigiekről, mi tetszik, mi nem tetszik! A következő fejezetet a jövő hét közepén hozom, valószínűleg szerdán!

Jó olvasást, és sokkal nyugisabb/vidámabb hetet, mint amilyen az enyém! :D

2. fejezet

Az első épkézláb gondolatom az volt, hogy felhívom anyut, hogy tanácsot kérjek tőle. Már nyúltam is a mobilom felé, amikor rájöttem, hogy ez nem lenne a legokosabb húzás tőlem. Valahogy mégsem lenne helyénvaló telefonon közölnöm vele, hogy a kisebbik fiának köszönhetően is van már unokája… rögtön egy tizenhat éves kamaszlány.

Steve nem csak a menedzserem volt, hanem a barátom is, mégse éreztem azt, hogy ezt a személyes ügyet vele kellene megbeszélnem. A megoldás végül kézenfekvő volt. Anyut leszámítva Rami ismert engem a legjobban, ráadásul neki már két gyereke is volt, az én állandóan rosszalkodó unokaöcséim, ki máshoz fordulhattam volna „nevelési” tanácsokért?

- Szevasz öcskös, mi a pálya? – kérdezte jókedvűen, mikor végre felvette a telefont.

- Te mit tennél, ha megtudnád, hogy van egy tizenhat éves lányod, és azt kérné, hogy segíts neki elintézni, hogy nagykorúsítsák? – finomkodhattam volna, de az amúgy sem volt rám jellemző, és most gyors tanácsra lett volna szükségem. A módszerem mégsem volt a legjobb, Rami először megszólalni sem tudott, majd végül annyit sikerült kipréselnie magából, hogy „He?”.

- Hosszú történet... Még ’97-ben összejöttem itt Monacóban egy csajjal, meséltem is róla, ő volt a nagymellű elvont lány, tudod… Na most kiderült, hogy ő ilyen kékvérű izé itt, a közös lányunkat valamilyen hárpia nagyszülők nevelik, akik teljesen kikészítik a kiscsajt, ezért át kéne vennem a gyámságát. De csak annyi időre akarja, amíg elintézi a nagykorúsítást, aztán le akar lépni Párizsba – foglaltam össze röviden a helyzetet.

- Párizsba… Mi van? Részeg vagy, vagy ez megint valami olyan vicc, amit nem értek? – hitetlenkedett tovább a bátyám, de végül kezdte felfogni, hogy milyen helyzetbe kerültem.

Vagy egy órán keresztül beszélgettünk, és ha konkrét tanácsot nem is kaptam tőle, már az sokat segített, hogy megoszthattam valakivel a dolgot – pedig ha van valami, amit Kimi Räikkönen utál, az az érzelmekről való csevegés. Mikor végül elbúcsúztunk, még mindig nem kerültem sokkal közelebb a megoldáshoz, pedig korábban soha nem volt rám jellemző, hogy egy-egy döntésen hosszan rágódtam volna. Csak később, amikor már lefeküdtem aludni, akkor tudatosult bennem, amivel a szívem mélyén már órákkal korábban tisztában voltam. Nagyon is jól tudtam, hogy mit akarok, de azt csak remélni mertem, hogy ez a helyes döntés…

***

Ma már a tegnap hiányolt titkárnő is jelen volt az irodában, ő ültetett le minket, amíg várnunk kellett a drágalátos ügyvéd úrra. Vicky zavartan köszönt, de igazából én se nagyon tudtam, hogy hogyan üdvözli egymást egy olyan szülő-gyerek páros, akik alig 24 órája ismerik egymást. Az pedig még jobban elbizonytalanított, hogy nem tudtam, hogyan fogadja majd a döntésemet.

- Örülök, hogy mindketten kicsit nyugodtabbak, mint tegnap – köszöntött minket vidáman az ügyvéd, mikor végre csatlakozott hozzánk, de én csak mogorván felhúztam a szemöldököm, oldalra sandítva pedig láttam, hogy Vicky is hasonló módon reagált. – Nos, nem is húznám az idejüket, megérkezett az eredmény, és amit gyanítottunk, az beigazolódott: Mr. Räikkönen, ön az édesapja Vittoriának.

A lányom kicsit sápadtan nézett rám, láttam rajta, hogy most ijedt meg igazán. Nem esett nehezemre átéreznem a helyzetét, világ életemben utáltam az olyan szituációkat, amiket nem uralhattam.

- A kérdés már csak az, hogy vállalja-e a gyámságot, és hozzájárul-e De Massy kisasszony nagykorúsításához? – kérdezte az ügyvéd, és a szemem sarkából láttam, hogy Vicky annyira szorította a szék karfáját, hogy az ujjai egészen elfehéredtek.

- Ez két kérdés – mondtam végül néhány másodperc hallgatás után, majd a lányomhoz fordultam, aki ijedten nézett rám. – Vicky, az éjjel rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi legyen. Természetesen igényt tartok arra, hogy én legyek a törvényes gyámod – nagyot sóhajtott, és megkönnyebbülten elmosolyodott, én azonban folytattam. – De nem ismerlek még annyira, hogy felelősségteljes döntést hozva magadra is hagyjalak. És nem is akarom ezt tenni. Szeretnék gondoskodni rólad, és bár garantálni nem tudom, hogy én vagyok a legalkalmasabb egy ilyen szülői szerepre, de nem járulok hozzá, hogy ezentúl egyedül élj.

A mosoly azonnal eltűnt, a lányom pedig dühösen nézett rám, majd azonnal ki is fakadt.

- Nincs szükségem rád! Nem kell megjátszanod magad, elvállalnod az áldozat szerepét. Élheted tovább az életed, én is csak ezt akarom tenni! – Olyan haraggal nézett rám, hogy egy pillanatra tényleg elbizonytalanodtam, a jövőben képes leszek-e kezelni az ilyen kamaszos kirohanásokat.

- Vittoria, kérem, csillapodjon le! A bácsikája nem csak azzal bízott meg, hogy az örökségét kezeljem, hanem azzal is, hogy vigyázzak önre, és úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben az lenne a legjobb, ha valóban megismerné az édesapját, így lenne még ideje felnőni – szólt közbe az ügyvéd kissé nyálasan, mire mindketten a szemünket forgattuk, Vicky pedig továbbra is dühösen méregetett.

- Fejezd be a hisztit, és gondold át az ajánlatomat. Tíz nap múlva Jerezben kell lennem, ha időben meghozod a döntést, és beadjuk a gyámhatósághoz a keresetet, talán addigra megszületik az ítélet. Az én feltételem csupán annyi, hogy hozzám kell költöznöd. Onnantól kezdve meg meglátjuk, hogy alakul. Ha azt látom, hogy valóban felnőtt vagy, és még mindig Párizsba akarsz menni, elengedlek. De nem várhatod el tőlem, hogy ismeretlenül beleegyezzek mindenbe, és ha a dolgok rosszul sülnek el, magamat kelljen okolnom.

Egy hollywoodi filmben persze egy ilyen monológ után a dacos gyerek az apja karjaiba omlik, és már jön is a vége főcím, de a Räikköneneket más fából faragták. Én már azt is eredménynek tekintettem, hogy Vicky nem folytatta a vitát, csak továbbra is szúrós szemmel méregetett. Végül abban maradtunk, hogy átgondolja az ajánlatomat, és utána jelentkezik. Hulla fáradtan értem vissza a hotelbe, ahol először Steve-nek kellett beszámolnom a történtekről. Azt hiszem, egészen mostanáig bízott benne, hogy az egész csak egy kitaláció, és a DNS-teszt eredménye azt igazolja majd, hogy semmi közöm ehhez a lányhoz, de most már el kellett fogadnia, hogy mostantól egy egyedülálló apa menedzsere lesz.

A Steve-vel való beszélgetésem után sem maradt nyugtom, Rami már a huszadik smssel bombázott tájékoztatást követelve, úgyhogy felhívtam – bár inkább csak azért, mert a végén már azzal fenyegetőzött, hogy beárul anyunál.

- Szóval akkor most várunk? – kérdezte a bátyám, miután röviden elmeséltem neki a történteket. – Amúgy milyen a kislány?

- Nem tudom, annyira nem kislány, és eléggé önfejű. Nem úgy tűnt, mint aki könnyen elfogadja, hogy nem a tervei szerint alakulnak a dolgok… - feleltem bizonytalanul. Hogyan írhatnám le a testvéremnek az egy napja megismert lányomat?

- Nem is tudom, valahonnan ismerős ez a jellemzés – röhögött ki a bátyám, de igazat kellett adnom neki, azt hiszem, a makacsság nálunk családi vonás. – És mi lesz, ha beleegyezik? Anyu gondjaira bízod?

Persze ez a megoldás nekem is eszembe jutott. Az én életmódom nem igazán passzol egy tinédzser neveléséhez, anyu ráadásul biztosan elhalmozta volna a szeretetével. Valahogy mégsem tetszett az ötlet, már anyu sem fiatal, nem rakhattam rá ekkora terhet. És ahhoz sem fűlött a fogam, hogy tovább passzoljam a lányomat, mint valami bőröndöt.

- Nem tudom… nem. Meg akarom ismerni, és különben is, megígértem neki, hogy ha úgy látom, hogy már valóban alkalmas a felnőtt életre, akkor hozzájárulok a nagykorúsításához – feleltem végül bizonytalanul.

- Örülök neki, hogy vállalod érte a felelősséget. De remélem, tisztában vagy vele, hogy nem lesz könnyű menet, hiszen az év nagy részében egyik országból a másikba utazol, és az sem a legjobb minta egy kamasznak, ha azt látja, hogy az apja heti rendszerességgel kiüti magát egy-egy buliban. De talán neked is jót fog tenni ez a változás – mondta ki végül azt, amivel már én is tisztában voltam.

Miután nagy nehezen leráztam őt, végre magamra maradhattam a gondolataimmal. Már nem volt kedvem a társasághoz, ezért a szobámba hozattam a vacsorám, de nem tudtam igazán jóízűen kajálni. Az elmúlt két napban teljesen felfordult az életem, és tudtam, hogy bármilyen döntést is hoz Vicky, már semmi nem lesz a régi. A fejemben kergetőztek a kérdések, hogy mi lesz ezután, de a merengésemet a telefonom hangja szakította félbe, egy smsem érkezett.

„Rendben, benne vagyok. De nem parancsolgathatsz nekem. Vicky”

***

Az események ezután felgyorsultak, az ügyvéd már másnap beadta a keresetet a gyámhatósághoz, akik némi kenőpénz fejében hajlandóak voltak a gyorsított eljárás lefolytatására. A hivatalos ügyeket Steve átvállalta, így én ha csak néhány napra is, de elmehettem Maranellóba. Egyelőre nem osztottam meg a csapattal a híreket, nem éreztem azt, hogy közük lenne a magánügyeimhez, így csak azt mondtam, hogy egy családi ügy miatt kell ingáznom, ezért nem vehetek részt teljes mértékben a teszt előtti felkészülés folyamatában. Szerencsére a korábbi együttműködésünk alatt már megszokták a hozzáállásomat – vagy ahogy ők nevezték, szeszélyeimet -, és megtanulták azt is, hogy nem tolerálom, ha bármit rám akarnak erőltetni. Vicky-vel leginkább telefonon tartottuk a kapcsolatot, és bár még mindig nem enyhült meg teljesen, amiért nem teljesítettem minden kérését, azért egész normálisan alakult a kapcsolatunk. Már amennyire normális lehet egy ilyen megismerkedés. Tőle tudtam meg azt is, hogy a nagyszülei hogyan reagáltak a történtekre, és bár próbált lazának tűnni, a hangján éreztem, hogy nem volt túl kellemes szituáció.

A bíróság végül egy héttel a kereset benyújtása után tárgyalta az ügyünket, az ügyvéd igyekezett minket mindenre felkészíteni, azonban amikor megérkeztünk, kiderült, hogy Vicky nagyapja beszélni akar velem a tárgyalás előtt.

- Nem tudom, mire jó magának ez a felhajtás. Az ügyvédeimtől már értesültem, hogy nem küzd anyagi gondokkal, így gyanítom, hogy nem Vittoria örökségét akarja megszerezni. Nem volt elég magának, hogy teherbe ejtette a lányomat, aki így szégyent hozott az egész családunkra, most még egy ilyen nevetséges perbe is belekever minket. Semmi köze az unokámhoz, akit mellesleg a legjobb iskolákba írattunk, tökéletes, arisztokrata nevelésben részesült, és az európai nemesi családok közül bárhova beházasodhatott volna, még a kétes származása ellenére is – A pasi egyszerűen félelmetes volt. Persze engem nem tudott megijeszteni, de azt elérte, hogy végre megértsem, mi elől menekült Vicky. Ez az ürge olyan áhítattal beszélt a családjáról, mintha ők szarták volna a napot.

- Nincs jogom megítélni, hogy hogyan nevelték eddig – válaszoltam végül megfontoltan. – Vicky megkeresett, mert szerette volna megismerni az apját, és úgy gondolom, hogy egy gyereknek a szülei mellett van a helye. Talán itt lenne az ideje, hogy ne egy családi ereklyeként tekintsen rá, hanem mint egy érző, önálló akarattal rendelkező emberre, akinek tiszteletben kellene tartania a döntéseit.

- A lányom életét már tönkretette, most az unokámé következik. De meg fogja ezt még bánni, Vittoria persze biztosan előadta a szomorú sorsú, ártatlan kislány szerepét. De ha a bíróság rossz döntést hoz, a saját bőrén tapasztalhatja meg, hogy valójában csak egy kezelhetetlen, tiszteletlen és ostoba gyerek, akit néhány pofonnal kéne helyretenni, nem pedig támogatni a szeszélyeiben – Szerencsére nem kellett tovább hallgatnom ezt a hólyagot, mert a tárgyalóterembe szólítottak minket. Nem voltak sokan, az ügyvédem mellett csak Vicky és Steve foglalt helyet, így én is hozzájuk csatlakoztam, a terem másik oldalán egy idős, elhízott ügyvéd ült egy karót nyelt nővel, aki sértetten pillantgatott a lányom felé. A plasztikai műtétektől eltorzult vonásai ellenére is ismerős volt, ő lehetett Alessandra anyja.

A tárgyalás megkezdődött, kezdetben csak a két ügyvéd beszélt a bírónővel, nekem pedig minden energiámra szükségem volt, hogy ne kezdjek el ásítozni, de tudtam, hogy az nem tüntetne fel túl jó színben. A mellettem ülő lányom feszülten várakozott, kezével a pad szélét szorongatta. Már korábban is megfigyeltem, hogy stressz helyzetben így reagál, mintha félne attól, hogy ha elveszítené a teste felett a kontrollt, azzal gyengének mutatná magát. Az arca sápadt volt, az ajkait összeszorította, az ujjai, amikkel a padba kapaszkodott, görcsösen remegtek. A feszültségét érzékelve engem is átjárt valamilyen rossz érzés, szívem szerint rászóltam volna, hogy azonnal nyugodjon meg, mielőtt rosszul lesz, de gyanítottam, hogy ez nem lenne a legjobb megoldás. Nem tudtam, mit tehetnék, végül kissé esetlenül, de megérintettem a kézfejét. Először összerezzent, de nem húzódott el tőlem, hagyta, hogy lefejtsem az ujjait a padról, és megfogjam a kezét, ami borzasztóan remegett. Csak akkor engedtem el, amikor a bírónő hirtelen engem szólított, én pedig zavartan álltam fel, mint egy gyerek, akit valami rosszaságon kaptak.

- Mr. Räikkönen, ön valóban nem volt tisztában azzal a ténnyel, hogy a korábbi kapcsolatából gyermeke született? – kérdezte a bírónő olyan hangon, mintha teljesen hétköznapi dolgokról esett volna szó.

- Nem, semmit nem tudtam erről az egészről, amíg Vicky meg nem keresett – feleltem röviden, bár én egy nemmel is megelégedtem volna, de az ügyvéd korábban felhívtam rá a figyelmemet, hogy érdemes lenne együttműködőbbnek lennem a tárgyaláson.

- Az ügyvédek állítása szerint ön egy hete ismerte meg a lányát, mégis alkalmasnak tartja magát arra, hogy átvállalja a nevelését. Miből gondolja, hogy ez a legjobb megoldás? A gyermek maradhatna a nagyszüleinél, akik eddig nevelték, ön pedig látogathatná…

- Nem – vágtam közbe, mire az ügyvédem kissé rosszallóan megrázta a fejét. – Elnézést bírónő – erőltettem ki magamból egy kis udvariasságot. – A lányom családja tizenhat évig megakadályozta, hogy megismerjük egymást, most pedig mindketten szeretnénk bepótolni ezt az időt, már amennyire ez lehetséges. Vicky szeretne velem élni, és én magam is úgy gondolom, hogy egy gyereknek a szülője mellett van a helye.

- Mr. Räikkönen, Ön köztudottan egy veszélyes sportágat űz, amely sok idejét elveszi, és rengeteg utazással jár. Biztos benne, hogy biztosítani tudná azokat a körülményeket, amire egy tizenévesnek szüksége van? – kérdezte a bírónő kissé kétkedve, de valamiért mégis úgy éreztem, hogy nem rossz szándékkal faggatózik, ez segített abban, hogy ne küldjem el a fenébe.

- Nem gondolom, hogy a szakmám alkalmatlanná tesz a szülői feladatok ellátására, különben igen sok jelenlegi és volt versenytársamtól el kéne venni a gyerekeit. A lányom úgy gondolja, hogy tud és szeretne is alkalmazkodni az életvitelemhez, és én magam is kész vagyok erre – nem voltam benne biztos, hogy a válaszom elég meggyőző volt, de legalább ezután végre békén hagytak.

A bírónő ezután Vicky nagyapját kezdte faggatni, de a pasi gyakorlatilag minden válaszában csak a családja nemesi származását emlegette, és hogy mennyi pénzt öltek eddig az unokájuk neveltetésébe. Miután végeztek, mindannyiunkat kiküldtek a tárgyalóteremből, mert a bírónő négyszemközt akart beszélni a lányommal. Míg várakoztunk, feszülten járkáltam fel-alá, mert fogalmam sem volt, mire számíthatok. Könnyű azt mondani, hogy egy gyereknek az apja mellett van a helye, de be kellett látnom, hogy a házam az év nyolcvan százalékában üresen áll, a sajtó pedig nem festett túl jó képet az életvitelemről. Velem szemben pedig itt állt „Kékvér házaspár”, az önfeláldozó nagyszülők, akik a lányuk helyett nevelték az unokájukat tökéletes anyagi körülmények között.

A bírónő nem ismertette az ítéletét azonnal, ehelyett ebédszünetet rendelt el. Négyesben – az ügyvéddel és Steve-vel – mentünk el egy közeli étterembe, és amíg ők az esélyeinket latolgatták, a lányommal idegesen turkáltuk az elénk rakott ételt, és csak néha néztünk egymásra. A szemében látott félelem görcsbe rántotta a gyomrom, tudtam, hogy mire gondol. Ha a bíróság úgy dönt, hogy a nagyszüleivel kell maradnia, azok még szigorúbbak lesznek vele, és még inkább korlátok közé szorítják majd.

Az elmúlt egy hétben sokat mesélt az eddigi életéről, őszinte volt, és soha nem esett túlzásokba. Tudtam, hogy a nagyszülei fizikailag sosem bántották őt, és anyagilag mindent megkapott tőlük. Szeretetet és megértést azonban sosem, hiszen őt hibáztatták azért, mert az anyja teljesen lecsúszott és az alkoholizmusba menekült, nem fogadták el azt sem, hogy az arisztokrácia életvitele nem tette őt boldoggá. Kényszerítették, hogy eljárjon mindenféle társasági eseményre, ahol nem érezte jól magát, és az egész életéről ők akartak dönteni. Megértettem Vicky-t, hogy nem akart az anyja sorsára jutni, belé sokkal több akaraterő szorult, és ez a közeg fojtogatta őt.

Az ítélethirdetés tulajdonképpen gyors volt, nekem mégis óráknak tűnt, mire a bírónő végre kimondta a döntést. Bár kijelentette, hogy a határozat csupán ideiglenes, és egy hónap múlva egy újabb találkozó után hozzák majd meg a végleges döntést, de a bírónő kijelentette, hogy a lányom hozzám költözhet. Vicky nagyapja dühében az asztalra csapott, és gyűlölködve nézett rám. Steve és az ügyvéd elégedetten fogtak kezet egymással, a lányom és én azonban kissé tanácstalanul néztünk egymásra.

- Most akkor mi lesz? – mondta ki végül Vicky a kérdést, ami már bennem is motoszkált…