IceBlood - Új esély

3. fejezet

Sziasztok!

Először is, elnézést a kicsit késői időpontért, de elfelejtettem, hogy ma szerda van. :) Viszont most már itt van az új fejezet, amiben már Vicky fejébe is "belekukkantunk". :)

Ezen kívül készültem egy "ajánlattal" is: Jövő szerdán mindenképpen jön új fejezet, de ha ehhez a részhez kapok esetleg néhány kritikát - tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok erről a történetről, a szereplőkről; arról hogy min kéne javítanom -, akkor vasárnap és szerdán is hoznék egy-egy részt. :)

Na de jöjjön végre a 3. fejezet, jó olvasást!

Vicky szerencsére minden eshetőségre felkészült, már a tárgyalás előtt összecsomagolta a holmiját, így nem kellett visszamennie a nagyszülei villájába. Kimérten köszönt el tőlük, és már sarkon is fordult, a nagyapja azonban utána kiabált.

- Ezt még nagyon meg fogod bánni, de már nincs visszaút, lemondhatsz az örökségedről – üvöltözte a dühtől remegve, az épp akkor távozó bírónő pedig felháborodva nézett rá, de végül szó nélkül hagyta az esetet.

- Leszarom – felelte a lányom szemtelenül, de nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak rá elismerően. – A cuccaimat Pascalnál hagytam… - fordult hozzám, így az első utunk az ügyvédi irodába vezetett.

Különös látványt nyújtott, ahogy a két bőröndje mellett ácsorogva nézett rám – ennyit hozott magával az eddigi életéből, és most tőlem várta, hogy kitaláljam, merre tovább. A helyzetet végül Steve oldotta meg.

- Egyeztettem a csapattal, és ha nehezen is, de rábólintottak, hogy a hétvégét még otthon töltsd, és csak Jerezben csatlakozz hozzájuk – mondta vidáman. A kezdeti ellenérzései elmúltak, mostanra megkedvelte a lányomat, és úgy tűnt ő is szimpatizál a menedzseremmel.

- Nos, akkor irány Baar. Remélem, tetszeni fog – fordultam a lányomhoz, aki egy kissé bizonytalan mosollyal reagált.

***

/Vicky/

Az ítélethirdetés után nem tudtam, mit kezdjek magammal. Eddig lekötötte a figyelmemet, hogy végre megszabaduljak a nagyszüleimtől, így nem is nagyon gondolkodtam, mi lesz ezután. Kimi keresztbe húzta a számításaimat, hiszen ha minden a terv szerint alakult volna, már úton lehettem volna Párizsba, valahogy mégsem tudtam rá haragudni. Különös érzés volt, amikor a bíróságon a lányaként beszélt rólam, hiszen eddig hiába volt a kezünkben a DNS-teszt eredménye, nem nagyon erőltettük ezt a szülő-gyerek témát, inkább távoli ismerősökként beszélgettünk egymással. Még gondolatban sem tudtam őt az apámnak nevezni, de egyelőre nem zavarta, hogy a keresztnevén szólítom, és bíztam benne, hogy a jövőben sem fog rám erőltetni semmi olyat, amit én nem akarok. Amennyire lehetett, már megismertük egymást, és volt okom bízni abban, hogy jól ki fogunk jönni egymással, de a helyzetünk mégis elég zavarbaejtő volt. Mikor a tárgyalás alatt megfogta a kezem, először el akartam húzni tőle, és magamnak is nehezen ismertem be, hogy jól esett, hogy mellettem állt. Talán ha korábban megtaláljuk egymást, máshogy alakulnak a dolgok, mostanra azonban megtanultam, hogy csak magamra számíthatok, és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek őt tényleg beengedni az életembe.

Mivel még mindig nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá, a repülőn inkább alvást színleltem, és csak akkor beszélgettünk újra, amikor már a házában voltunk. A svájci városka lélegzetelállító volt, az utcák békések voltak, nem nyüzsgött annyi ember, mint Monte Carlóban, és bár sokkal hidegebb volt, a hely azonnal a szívembe lopta magát. Kimi házára pedig egyszerűen nem találtam szavakat. Persze nem a luxus nyűgözött le, első ránézésre abban sem voltam biztos, hogy van akkora, mint a nagyszüleim villája, de a berendezését egyszerűen imádtam. Minden olyan letisztult és modern volt, amilyennek eddig is képzeltem Kimi stílusát. Sehol egy giccses díszítés vagy valami antik vacak, nem úgy éreztem magam, mintha valami múzeumban mászkálnék – a fojtogató középkori környezetből a huszonegyedik századba kerültem.

- Nézz körbe nyugodtan, nekem még beszélnem kell Steve-vel, mielőtt elmegy. Addig választhatnál szobát, csak kettő foglalt. Az emeleten jobb kéz felől az első az én hálószobám, meg van még egy gyerekszoba, ott szoktak aludni az unokaöcséim, ha vendégségbe jönnek – szólított meg végül, és már be is vonultak a nappaliból nyíló dolgozószobába.

A ház továbbra is lenyűgözött, a hatalmas ablakoknak köszönhetően minden helyiség világos és barátságos volt. Ugyan az épület nagy volt, de mégis átlátható volt az egész, nem kellett attól félnem, hogy eltévedek benne, mint egy kastélyban, itt mindennek megvolt a maga helye. A földszinten a nappalin, a konyhán és az étkezőn kívül találtam egy kisebb edzőtermet, de innen volt megközelíthető a szauna és a fedett medence is. Az emeleten viszont már a hálószobák és a hozzájuk tartozó fürdőszobák fogadtak, és persze mindegyiken érződött az igényes tervezés. Nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak, és Kimi hálószobájába is belestem. Igazából ez volt az egyetlen szoba, amin látszott, hogy legalább néha használják, a polcokon néhány dvd sorakozott, a berendezés is igazán illett a tulajdonosához. Az emeleten nézelődve a már említett gyerekszobát is megtaláltam, Kimi sokat mesélt a bátyja gyerekeiről, vagyis az én unokatestvéreimtől. Tudtam, hogy nagyon bírja őket, erről árulkodott a rengeteg játék, amitől a szoba úgy nézett ki, mintha egy luxus gyerekmegőrző lenne. Az emeletes ágyra egy mászókán lehetett feljutni, egy hatalmas doboz legó állt a sarokban, és mindenhol játékautók hevertek. A többi szoba már nem volt ennyire érdekes, valószínűleg mindet csak vendégszobának használták, de az egyik rögtön elnyerte a tetszésemet. A falak világoszöldek voltak, és a bútorok esetében is ez a szín dominált, a hangulata kicsit keleties volt, de nem volt túldíszítve, így azonnal megszerettem, és tudtam, hogy ez lesz az új otthonom – ha csak rövid időre is.

Eddig klasszul alakultak a dolgok, de tizenhat évesen már nem igazán volt szükségem egy „apukára”. Évek óta arra vágytam, hogy végre ténylegesen önálló lehessek, és Kimi megígérte, hogy ha azt látja, hogy alkalmas vagyok erre, akkor el fog engedni. Mivel nem tudtam mit kezdeni magammal, visszaindultam a nappaliba, bízva abban, hogy már végeztek a megbeszéléssel. Nem tévedtem, a folyosó végére érve már meg is hallottam a hangjukat, épp a bejáratnál búcsúzkodtak.

- Ugye tudod, hogy a neheze még csak most jön? Eddig minden szép és jó, együtt legyőztétek a gonosz nagypapát, de az igazi harcok még csak most jönnek, előbb-utóbb ki fog jönni, hogy ő még csak egy kamaszlány. Az én fiam normális családban nőtt fel, mégis állandóak a viták, feszegeti a határait, nálatok ez még fokozottabban meglesz – Steve népszerűsége erősen visszaesett a szememben, nem volt szép tőle, hogy a hátam mögött arra készítette fel Kimit, hogy kamaszkori hisztikre számíthat tőlem.

- Nemtom, majd meglátjuk, csak elboldogulok vele – mondta kicsit bizonytalanul, érezni lehetett a hangján, hogy ő is az elmondottaktól tart a legjobban.

- Nem akarok beleszólni, hogy mit csinálsz, de fogadj meg egy tanácsot. Jobb az elején kijelölni a határokat, tisztázni a szabályokat, a legfontosabb, hogy elfogadja a szülői tekintélyed, ne csak egy haverként tekintsen rád – osztotta tovább az észt Steve, én meg legszívesebben elküldtem volna a fenébe.

Mielőtt még fegyelmezési ötleteket javasolt volna, inkább gyorsan lesétáltam hozzájuk, ezzel pedig elértem azt, hogy végre lelépjen.

- Akkor magatokra is hagylak Titeket, hogy végre nyugodtan ismerkedhessetek – búcsúzott olyan kedvesen, mintha az előbb még nem azt ecsetelte volna, hogy milyen nehéz lesz velem. Igyekeztem jó képet vágni hozzá, és egy barátságos kézfogással köszöntem el tőle. Mikor végre kettesben maradtunk, Kimivel újra bizonytalanul méregettük egymást, nem igazán tudtam, mit mondhatnék neki.

/Kimi/

Steve nem sok újat mondott, én is tisztában voltam vele, hogy még sok kemény helyzet vár ránk, de igyekeztem nyugodt maradni, és nem pánikolni feleslegesen.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy megbeszéljük a továbbiakat – fogadtam meg végül a menedzserem tanácsát, Vicky persze azonnal feszengeni kezdett. – Nyugi, nem tervezem, hogy apácazárdába küldelek – próbáltam kicsit oldani a hangulatot, de a lányom továbbra is távolságtartóan méregetett.

- Na jó, vegyük először a közeljövőt – vágtam bele, és úgy tűnt, hogy legalább arra hajlandó, hogy végighallgasson, mielőtt bármi ellen lázadni kezd. – A bátyám már tud rólad, és azt hiszem, itt az ideje, hogy megismerjétek egymást az édesanyámmal is. Holnap érkeznek vendégségbe, remélem, nem bánod, hogy rögtön rád zúdítom a Räikkönen klánt.

- Nem, örülök, hogy megismerhetem őket – felelte, és látszott rajta, hogy kicsit megnyugodott, végre nem hitte azt, hogy terrorizálni akarom. – Jövő héten már Spanyolországba kell utaznom, ez lesz idén az első teszt hét. Szeretném, ha velem tartanál, ilyenkor nem olyan feszített a munkatempó, csak két napot kell vezetnem, így maradna időnk az ismerkedésre is.

- Rendben – az arckifejezése továbbra is kiismerhetetlen maradt, nem igazán tudtam eldönteni, hogy hogyan viszonyul az utazáshoz. – Szívesen megyek veled – tette hozzá, és úgy tűnt, ezt őszintén mondja.

- Steve-vel szóba került az is, hogy mi legyen a médiával, de természetesen nem szeretnék nélküled dönteni. Mindazonáltal érdemes megfontolni, amit javasolt. Nem sok értelmét látja annak, hogy titkolózzunk, a tapasztalatok azt mutatják, hogy ha az ember valamit nem mond el nekik, akkor a valóságnál sokkal durvább pletykákat találnak ki. Ezért Steve azt javasolta, hogy egy rövid közleményben tájékoztassuk a médiát, akkor néhány napig ezen csámcsognak, de utána békén hagynak minket. Mit gondolsz? – igazából nekem sem volt sok kedvem ehhez az egész felhajtáshoz, de én már megszoktam, hogy az újságírók állandóan a magánéletemben vájkáltak. Vicky-t azonban nem akartam kitenni ennek, épp elég zűrös most az élete, nem hiányzik, hogy paparazzik zaklassák.

- Rád bízom. Amíg nem kell showműsorokban illegetnem magam, addig nem különösebben izgat, mit firkálnak rólam – felelte továbbra is nyugodtan, én pedig kezdtem elhinni, hogy tényleg minden rendben lesz.

- Akkor nézzük a távolabbi terveket. Mi a helyzet a tanulással? – a nyugalomnak vége lett, a lányom dühösen nézett rám. – 16 éves vagy, valamilyen formában még muszáj tanulnod, különben mihez kezdesz később? – mivel továbbra is csak mérgesen nézett, folytattam. – Ha szeretnél, beiratkozhatsz a helyi középiskolába is, de ha ahhoz van kedved, maradhatsz magántanuló.

- Nem fogok iskolába járni – morogta továbbra is ellenségesen.

- Ebben az esetben szükségünk lesz egy magántanárra…

- Tudtam, hogy ez lesz! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy felfogadsz egy vénkisasszony nevelőnőt, én meg szófogadó kislányként engedelmeskedem? – kiabált rám dühösen.

- Hé, higgadj már le, szó sem volt semmilyen nevelőnőről. De valahogy nem ártana leérettségizned, és azzal nem járnál jól, ha én matekoznék veled – szóltam rá határozottan, mert a hisztit soha nem toleráltam. Úgy tűnt, hogy a higgadtság hatott rá, mert azonnal abbahagyta a dühöngést. – Megkérem Steve-et, hogy segítsen utánajárni a lehetőségeknek, de természetesen a te beleegyezésed nélkül senkit sem alkalmazok. Így megfelel?

- Jó. De nem látom sok értelmét. Megbeszéltük, hogy ez a helyzet csak ideiglenes, ha belátod végre, hogy felnőtt ember vagyok, leléphetek – válaszolta ellenségesen, és nagyon nehezen tudtam csak megállni, hogy ne röhögjem el magam. Egészen mostanáig elhittem neki, hogy készen áll a felnőtt életre, de ebben a pillanatban egy hisztis kamaszlány állt előttem, aki az egész világra haragszik.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én utálok állandóan egy témán rugózni. Mi lenne, ha fél év múlva újratárgyalnánk a dolgot? – kérdeztem, és látszott rajta, hogy megfontolja az ajánlatot.

- Egy hónap – próbálkozott, de láttam rajta, hogy ő maga sem hiszi, hogy ebbe beleegyezem.

- Három, de ez az utolsó ajánlatom – feleltem határozottan, és végre elértem, hogy rábólintson. – Most viszont éhen halok, úgyhogy két ajánlatom van. Elmehetünk valamelyik helyi étterembe, vagy rendelhetünk pizzát…

- Legyen pizza – vágta rá, és azt hiszem, mindketten örültünk, hogy újra egyetértünk valamiben.