4. fejezet
Az első esténk egész hangulatosan telt, távol a
nagyszüleitől végre igazán felszabadult volt. Először hallottam őt nevetni,
mert miközben a dobozából ettük a pizzát, a gyerekkori kalandjaimról meséltem neki.
Végül ő is elszólta magát és bevallotta, hogy hozott magával egy
fényképalbumot, amit az utolsó szelet pizzáért cserébe hajlandó volt
megmutatni. Fura érzés volt nézni a fotókon levő idegen kislányt, akinek a
vonásai mégis ismerősek voltak. Most is sok mindenben hasonlított hozzám, de ha
a gyerekkori fotóinkat egymás mellé tettük volna, le sem tagadhattuk volna,
hogy rokonok vagyunk.
Bár a vicces képeken sokat nevettem – úgy tűnt Vicky hozzám
hasonlóan nehezen viselte az ünneplő ruhákat, ezért a társasági eseményeken
készült fotókon vagy már leette őket, vagy csak szimplán pofákat vágott -, de
egy újszerű fájdalmat is megtapasztaltam közben, amihez foghatót még sosem
éreztem. Itt volt velem a lányom, akinek az első tizenhat évéből teljesen
kimaradtam, és ezért most olyan távolság volt köztünk, amiről fogalmam sem
volt, mikorra tudjuk megszüntetni.
- Ki készítette ezeket a képeket? – kérdeztem végül, hogy
leplezzem az érzelmeimet. Amúgy is érdekelt, hiszen a nagyszüleiből nem néztem
ki, hogy szívesen megörökítették volna a gyerekkori csínytevéseket, és egy korszakában
rengeteg ilyen fotó készült, talán 5-6 éves lehetett a képeken.
- Anya második férje – felelte zavartan. – Miután elvált az
első férjétől, anya egy időre hazaköltözött hozzánk, és megismerte Paolót, aki
természetfotós. Akkoriban egész jól volt, velem is sokat törődött, és miután
összeházasodtak, szinte normális családként éltünk. Nagyapáék viszont rühellték
őt, mert nem volt nemesi származású és gazdag se, emiatt mindent megtettek,
hogy tönkretegyék a kapcsolatukat. Végül sikerült is nekik, de Paolóval azóta
is sokat beszélünk.
Ahogy erről az idegen pasiról beszélt, egyszerre éreztem
hálát és féltékenységet. Már a képeket nézve éreztem, hogy valaki olyan
készítette őket, aki szerette a lányomat, és jó volt tudni, hogy mégiscsak volt
valaki, akire számíthatott. Ugyanakkor nehéz volt lenyelni, hogy olyan
szeretettel beszélt erről a Paolóról, mintha ő lenne az igazi apja. Kénytelen
voltam beismerni legalább magamnak, hogy türelmetlenül várom, hogy irántam is
ezt érezze.
- Mit gondolsz, a családod mit fog szólni hozzám? – kérdezte
félénken, láttam rajta, hogy nem érti, miért csendesedtem el.
- Ne izgulj, minden rendben lesz. A nagybátyád és a családja
már alig várja, hogy megismerjen téged. Anyának pedig csak azért nem szóltam
rólad, mert mióta apa meghalt, sok baja volt a szívével, és talán élőben
kíméletesebben lehet adagolni egy ilyen hírt, mint telefonon.
- Szerinted kedvelni fog? – próbált lazának tűnni, de
látszott rajta, hogy igenis ideges a találkozás miatt. Nem csodálkoztam, az eddigi
nagyszülői tapasztalatai nem voltak túl pozitívak.
- Viccelsz? Odalesz a boldogságtól, hogy végre lesz egy lány
a családban. Na de most jut eszembe, sikerült kiválasztanod a szobádat? –
érdeklődtem, és kíváncsian vártam, hogy kiderüljön, a ház melyik részét
foglalja el a lányom.
- Igen, a zöldet a folyosó végén – felelte, mire én
elmosolyodtam.
- Sejtettem, hogy neked is az fog tetszeni, az a
legvidámabb. Seb persze nem fog örülni, de csak talál magának egy másik
szimpatikus helyet, ha legközelebb idetolja a képét.
- Seb? – kérdezte csodálkozva a lányom, látszott rajta, hogy
fogalma sincs, kiről beszélek.
- Vettel, az egyik pilótatársam – tettem hozzá, bár láttam,
hogy a vezetékneve alapján már be tudta azonosítani, de úgy tűnt, még mindig
nem érti, hogy miért volt eddig szobája az én házamban a világbajnoknak. –
Tudod, egész jó haverok vagyunk, egy ideig nem is lakott innen messze, úgyhogy
sokszor összejártunk. Mióta elköltözött, azóta ritkábban jár erre, de olyankor
mindig be kell fogadnom éjszakára. De ne aggódj, nem hiszem, hogy különösebben
a szívére veszi a szobacserét.
- És más nem szokott itt aludni? – kérdezte kissé elpirulva,
de fogalmam sem volt, mire gondol, így kénytelen volt pontosítani a kérdést. –
Mielőtt megkerestettelek az ügyvéddel, lecsekkoltalak a neten. Innen tudtam,
hogy a feleségedtől már elváltál, de az nem derült ki, hogy azóta nincs-e
valaki más…
- Nincs – vágtam rá határozottan. – A váláskor a vagyonom
körülbelül felének búcsút mondhattam, de ami ennél is jobban zavar, hogy néhány
ősz hajszálat is köszönhetek Jenninek. Azóta alaposan megfontolom, hogy kit
engedek be ide.
A válasz szemmel láthatóan megnyugtatta, és a szívem mélyén
egyetértettem vele. Ha egy évvel ezelőtt keres meg, akkor még Jenni is itt lett
volna, és akkor biztosan nem alakultak volna ilyen zökkenőmentesen a dolgaink.
Ezután egy darabig még beszélgettünk, de egyre nagyobbakat
ásított, így végül én javasoltam azt, hogy menjünk aludni. Az ágyban fekve
fogott el egy újabb, eddig ismeretlen érzés. Hosszú idő után először nem voltam
egyedül, valahogy megnyugtatott a gondolat, hogy a lányom néhány szobával
arrébb talán már békésen alszik. Mikor még azt hittem, minden rendben van
köztem és Jenni között, sokszor gondolkoztam arról, milyen lesz majd, ha
gyerekeink lesznek. Persze nem egészen úgy képzeltem el, hogy tizenévesen
toppannak be az életembe, hogy aztán fenekestül felforgassák azt, de most mégis
örültem, hogy van egy lányom.
Másnap reggel mindketten idegesen kavargattuk a kávénkat, és
folyton a faliórára pillantottuk, hiszen anyuék bármikor betoppanhattak. Végül
abban maradtunk, hogy ő itt várja meg, amíg anyut a nappaliban leültetve szépen
finoman mindenbe beavatok, és csak ezután csatlakozik hozzánk. Mondjuk tervezni
könnyű volt, de amikor a végrehajtásra került sor, felnőtt férfi létemre
igencsak remegett a térdem. Az utóbbi időben tényleg anyu volt az egyetlen, aki
képes volt hatni rám, és annak ellenére, hogy lassan két évtizede nem éltem
otthon, még mindig úgy le tudott szidni, mint tízéves koromban.
- Figyelj anya, nem véletlenül hívtalak titeket ide, valamit
el kell mondanom – kezdtem végül bele, miközben láttam, hogy a bátyámék már
türelmetlenül nézelődnek, merre lehet a család új tagja. – A legfontosabb, hogy
ne idegeskedj, minden rendben van – azt hiszem, ez volt az a mondat, amit kár
volt hozzátennem, mert épp az ellenkező hatást értem el vele.
- Úristen, csak nem megint a hátaddal van baj? Megint meg
kell műteni? – aggodalmaskodott azonnal, és én alig tudtam leállítani.
- Nyugi, egészséges vagyok, mint a makk, másról van szó.
Biztosan nem emlékszel már, még ’97-ben volt egy versenyem Monacóban. Aznap
este összejöttem egy lánnyal. Nos néhány hete kaptam egy levelet, amiatt
utaztam a múltkor oda, és… hát, kiderült, hogy van egy lányom.
Anyu tátott szájjal meredt rám, emiatt máskor biztosan
kiröhögtem volna, a helyzet most azonban túl komoly volt.
- Kimi Matias Räikkönen, nagyon remélem, hogy tisztában vagy
vele, hogy ilyesmivel nem lehet viccelni! – az arcomat látva azonban rögtön
belátta, hogy komolyan beszélek. – Édes istenem, van egy kislányod? Hol van?
Miért nem szóltál eddig róla? Egészséges?
- Anyu, nyugi, ne pörögj túl, a doki is megmondta, hogy
vigyáznod kell – szólt közbe Rami, majd angolra váltott. – Amúgy itt van
valahol, bár nem tudom, hogy ez az idióta öcsém hová dugta!
- Itt vagyok – lépett ki a konyhából elpirulva Vicky, és
félszegen a falnak támaszkodott, látszott rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen a
helyzettel, hiszen eddig finnül folyt a társalgás, amiből valószínűleg egy szót
sem értett.
Megmozdulni se volt időm, anyu abban a pillanatban felé
szaladt, amire a lányom egy igen rémült arckifejezéssel reagált, de kár volt
félnie – maximum attól kellett tartania, hogy anyu halálra ölelgeti.
- Édes istenem, nem hiszem el, tényleg itt vagy – zokogta
anyu, és továbbra sem volt hajlandó elengedni, ehelyett az arcát simogatta, és
úgy kezdte el őt nézegetni, mint valami értékes játékbabát. – Pont úgy nézel
ki, mint az apád. Kicsikém, bárcsak Matti itt lehetne, mindig azt hajtogatta,
hogy ha már nem lett lánya, legalább egy lány unokát szeretne kényeztetni.
Istenem, annyira szép kislány vagy.
Na jó, anyu egy kicsit transzba esett, jó néhány perc
kellett, mire lenyugodott annyira, hogy képes volt újra kommunikálni velünk.
- Anyu, nyugodj meg, nem fog eltűnni, nem kell szorongatnod
– próbáltam kimenekíteni a lányomat a túlzott ölelgetésből, bár úgy tűnt, hogy
a kezdeti ijedtség után el tudta fogadni a hirtelen szeretetrohamot.
Végül nagy nehezen meggyőztem anyut, hogy a nappaliban ülve
is folytathatjuk az ismerkedést. Persze mindent azonnal tudni akart, így aztán
beszámoltam neki az elmúlt hét eseményeiről. Onnantól kezdve viszont magasról
tojt a fejemre, csak Vicky-t faggatta ki. Szegény lánynak nem csak az egész
életét kellett elmesélnie, de anyu mindent egyszerre akart bepótolni, így
azonnal tudni akart a kedvenc ételeiről, meg minden egyéb fontos információról,
amit szerinte egy nagymamának tudnia kell. A helyzet akkor sem javult, amikor
átmenetileg kielégítettük az információéhségét, mert akkor meg volt egy
szusszanásnyi ideje körbenézni, és azonnal kiszúrta a tegnap este után az
asztalon felejtett pizzás dobozt.
- Kimi! A lányod az első estét töltötte az otthonotokban, és
te képes voltál pizzával etetni őt? Nem hiszem el, hogy nem voltál képes
egyszer az életben valamilyen egészséges vacsorával készülni! Na nem baj,
Kristivel gyorsan összeütünk valami finom ebédet, addig legalább megismerheted
a nagybátyádat is, neki egy fokkal már jobban benőtt a feje lágya, mint apádnak
– fordult újra Vicky-hez, de mielőtt a sógornőmmel a konyhába indultak volna,
még jó alaposan megölelgette, mintha attól félne, hogy mire visszatér, a
frissen megismert unokája újra eltűnik.
/Vicky/
A találkozás Kimi anyukájával sokkoló volt. Talán azért is,
mert eddig nem volt pozitív nagymama élményem, tőle tartottam a legjobban. A
saját, vagyis hát anyai nagyanyám kicsi koromtól kezdve távolságtartó volt
velem, mindig azt mondta, hogy azért ne másszak az ölébe, mert összekoszolom a
ruháját, amikor meg már nagyobb voltam, azzal hárította el a közeledésemet,
hogy illetlenség betolakodni mások intim szférájába. Ehhez képest Kimi anyukája
még alig tudott rólam valamit, máris úgy ölelgetett, mintha mindig is a
családja része lettem volna, nekem pedig hirtelen fogalmam sem volt, mihez
kezdjek a helyzettel. Kicsit zavarba ejtő volt, hogy mindent azonnal meg akart
tudni rólam, miközben a család többi tagja csendben ücsörgött, csak a két
kisfiú zajongott néha, amikor összekaptak valamelyik játékukon.
A szívem mélyén jól esett az érdeklődése, de azért mégis
fellélegeztem, amikor legalább egy kis szünetet adott, és a konyhába vonult,
hogy ebédet készítsen a családnak. Nem tudtam mit kezdeni az ilyen
szeretetrohamokkal, utoljára akkor volt ilyenben részem, amikor anya épp egy
nyugodtabb – és piamentesebb – időszakát élte. Paolótól és Arnaud
nagy-nagybácsikámtól is kaptam persze szeretetet és törődést, ők azonban sokkal
visszafogottabb módon tették ezt. Miután a két nő magunkra hagyott minket, a kissrácok
is felbátorodtak, és kíváncsian közelebb merészkedtek hozzám.
- Neked tényleg Kimi az apukád? – kérdezte a nagyobbik
finnül, de az apjuk tolmácsolta a kérdést, így végül zavartan bólintottam.
- Akkor többé már nem is játszhat velünk? – a kisebbik fiú
szinte sírva fordult hozzám, Rami és Kimi viszont a röhögéstől alig tudták
elmondani nekem, hogy mit szeretett volna megtudni a kissrác.
- Dehogynem, bármikor játszhat veletek – feleltem
mosolyogva, és amikor az édesapja lefordította a válaszomat, végre ő is rám
vigyorgott, és már el is kezdték a nagybátyjukat az emelet felé rángatni,
vélhetően az ő kedvükért fenntartott gyerekszoba volt az úticéljuk.
Kimi végül megadta magát, és egy bocsánatkérő pillantás után
magamra hagyott a Ramival.
- Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek, Kimi
sokat mesélt rólad telefonon – fordult végül hozzám, én azonban nem igazán
tudtam, mit mondhatnék neki. – Remélem, hogy anyu nem ijesztett meg nagyon, a
család többi tagjához képest mindig egy kicsit temperamentumosabb volt, mióta
pedig apa meghalt, még fontosabbnak érzi, hogy kimutassa, mennyire szeret
minket.
- Nem ijesztett meg, csak nem igazán tudok mit kezdeni az
ilyen helyzetekkel, nem vagyok valami érzelgős – válaszoltam végül őszintén.
- Hát, apád sem épp arról híres – mosolyodott el, nekem
pedig egyet kellett vele értenem. Mondjuk én ezt egy cseppet sem bántam,
kifejezetten örültem neki, hogy Kimi inkább békén hagyott, és nem várta el,
hogy egymás vállára borulva zokogjunk, amiért végre együtt lehetünk. – Ez most
egy elég zűrös időszak mindkettőtöknek, de azt tudnod kell, hogy bármennyire is
igyekszik lazának mutatni magát, Kimit is ugyanúgy felzaklatta ez az egész,
mint téged. Fontos neki, hogy jól alakuljon a kapcsolatotok.
Ramit is nagyon szimpatikusnak találtam, de sokkal
beszédesebb volt az öccsénél, és nekem fogalmam sem volt, hogy milyen feleletet
vár tőlem, ezért inkább a blúzom ujjával kezdtem játszani.
- Úgy hallottam, az a terved, hogy egyedül fogsz élni –
szólított meg újra, mire én határozottan bólintottam. – Nem szeretnék semmit
sem rád erőltetni, csak annyit kérek, hogy legalább egy esélyt adj annak, hogy
szorosabb kapcsolat alakuljon ki köztetek. Még nem ismered őt igazán, de én úgy
érzem, hogy mindketten nagyon jó hatással lennétek egymásra.
Szerencsére erre sem kellett felelnem, mert a következő
pillanatban a legkisebb Räikkönen fiú rohant le a lépcsőn olyan sebességgel,
hogy attól féltem, egy ép csontja sem marad majd, de végül épségben fékezett le
előttem.
- Gyere játszani! – mondta ellentmondást nem tűrően, persze
ismét finnül, így megint szükségem volt Ramira tolmácsként.
Nem kellett sokáig fontolgatnom az ajánlatot, két, számomra
ismeretlen nyelven kiabáló kisfiú még mindig könnyebben kezelhető volt, mint a
nagybátyám, aki olyan dolgokról próbált velem beszélgetni, amiket még én magam
sem gondoltam át igazán. Kimi is láthatóan megkönnyebbült, amikor
felmentőseregként megérkeztem, onnantól kezdve négyesben játszottunk a legóval,
ami egy nagyobb óvodai csoportnak is elegendő lett volna. Justuu, az idősebbik
fiú már ismert néhány angol kifejezést, bár ezt leginkább arra tudtuk
hasznosítani, hogy tolmácsolás nélkül el tudta mondani, mit kellene épp
építenem. Számomra is meglepő volt, hogy ilyen jól elvoltam a két kicsivel,
pedig korábban nem nagyon volt alkalmam gyerekekkel foglalkozni. Napok óta
először kezdtem magam igazán felszabadultnak érezni, végre nem nyomasztott
semmi, csak élveztem a közös játékot. Csak akkor néztem újra Kimire, amikor
Titus már egy ideje nagyon magyarázott valamit, ő valamiért mégsem volt
hajlandó fordítani nekem. A tolmács-szolgálat szünetelésének okára persze
azonnal fény derült: Kimi a földön kiterülve aludt mellettünk. A srácokat
viszont ez egyáltalán nem zavarta, onnantól kezdve a hasát is építési
területként hasznosították, így amikor az anyjuk feljött szólni, hogy készen
van az ebéd, Kimi egy egész várat söpörhetett le magáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése