IceBlood - Új esély

9. fejezet

/Vicky/

A történtek után sem zavartatta magát, képes volt hazafurikázni ezt a hülye libát. Ráadásul Laura azonnal bevágódott az anyósülésre, ami eddig az én helyem volt, így ülhettem hátra, mint valami dedós. Azt legalább örömmel láttam, hogy nekik sem volt túl jó kedvük, de végül inkább nem is foglalkoztam velük, csak bekapcsoltam a lejátszóm, és a zenét hallgatva próbáltam legalább gondolatban messze repülni tőlük.

Az ebédet végül túléltük a vita folytatása nélkül, de láttam Kimin, hogy aggódik, vajon tényleg nem fogok-e árulkodni Paulának. Igyekeztem őt levegőnek nézni, és a nap hátralevő részében csak a kicsikkel foglalkoztam. Justuu-val és Titusszal mostanra egész jól összekovácsolódtunk, már tolmácsolás nélkül is elvoltunk, ha máshogy nem ment, akkor kézzel-lábbal elmutogattuk egymásnak, amit akartunk. Ma épp az volt a legfontosabb elfoglaltságuk, hogy finnül tanítottak engem. Na jó, inkább csak szavakra, ráadásul mivel csak a játékaik voltak körülöttünk, nem tettem szert túl hasznos szókincsre.

- Karhu – ismételtem el a macijukra mutatva.

- Kaunis – mutatott rám Titus, én azonban értetlenkedve néztem rá. Először azt hittem, hogy ez a „lányt” jelenti, de a játék Ferrarijukra is ezt mondták, aztán az egyik mesekönyvben levő virágra is. A megfejtéshez sajnos én sem jutottam közelebb, ráadásul Kimi épp ekkor lépett be a szobába.

- Akkor én megyek – mondta kicsit félszegen.

- Oké – vágtam rá közömbösen, és visszafordultam a srácokhoz, akik viszont elárultak, és tolmácsjelöltet láttak a nagybátyjukban.

- Kaunis, kaunis – kiabálták rám lelkesen, mire ő is elmosolyodott.

- Kyllä, Vicky on kaunis – felelte, és már ott is hagyott minket. Egy pillanatig haboztam, de végül legyőztem a kíváncsiságot, és nem mentem utána, hogy megkérdezzem, miről beszéltek.

Ezután már nem sokáig játszhattunk a fiúkkal, mert az anyjuk elküldte őket fürdeni. Míg a srácok a fürdőben vizicsatáztak, én segítettem Kristii-nek elpakolni a játékokat.

- Összevesztetek Kimivel? – kérdezte hirtelen, engem pedig annyira meglepett, hogy reflexből őszinte választ adtam.

- Igen… valami olyasmi.

- Örülök neki – elég furcsán nézhettem rá, mert rögtön folytatta. – Ez azt jelenti, hogy már közeledtek egymáshoz. Eleinte természetes az udvariaskodás, az, hogy igyekeztek megfelelni egymásnak, de igazi kapcsolat akkor alakul ki, ha már mertek hibázni, és nem kerülitek a konfliktusokat – Nem igazán tudtam, mit mondhatnék erre, így csak egyetértően bólogattam. Hogy megtörjem a kínos csendet, feltettem az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Kristii… Mit jelent az, hogy „kaunis”?

- Kaunis? Szóval a fiaim már udvarolnak is? – nevette el magát. – Azt jelenti, hogy szép…

Szerencsére ezután már nem erőltette, hogy a Kimivel való kapcsolatomról beszélgessünk, de így is eléggé elgondolkodtatott. Hiszen eddig pont ez volt a bajom, úgy éreztem, hogy Kimi nem adja önmagát, mindent rám hagy, mert azt hiszi, apaként ezt kell tennie. Most viszont végre elengedte magát, azt csinálta, amit az én felbukkanásom előtt szokott. Így már csak az volt a kérdés, hogy én ezt el tudom-e fogadni.

Nem keltem túl későn, épp ezért lepett meg, hogy Kimi már a konyhában volt, amikor én még ásítozva sétáltam be. Már Paula is ott sürgölődött, de amikor meglátott, mindent félbehagyott, és hozzám sietett.

- Isten éltessen sokáig! – ölelgetett úgy, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Mire elengedett, már Kimi is ott állt mellettünk, majd kissé esetlenül ő is megölelt.

- Boldog 16. szülinapot! – mormogta, én pedig hasonló hangerővel köszöntem meg.

Hamarosan a többi Räikkönen is csatlakozott hozzánk, így egyre többen gratuláltak a születésnapomhoz. Reggeli után az ajándékaimat is átadták, amit én kissé elvörösödve fogadtam el, hiszen nem igazán voltam hozzászokva, hogy ennyien foglalkozzanak a szülinapommal.

Ramitól és Kristii-től egy karórát kaptam, a srácok pedig egy csomó rajzzal leptek meg. Paula kis híján elérte, hogy elbőgjem magam, mert az egyik ajándéka egy régi, családi ékszer volt, egy csodaszép gyűrű, amit a nagymamájától kapott. A másik viszont egy könyv volt, amit elsőre nem igazán tudtam hova tenni, de amikor kinyitottam, kiderült, hogy egy fotóalbum, aminek az első oldalait régi családi képekkel töltötte meg.

- Tudom, hogy ezek a fényképek és a rajtuk szereplő emberek nagy része még nem jelent túl sokat a számodra, de szeretném, ha legalább ilyen módon megismernéd őket, és a többi oldalát már a család részeként töltenéd meg – mondta kissé könnyes szemmel, én pedig hálásan öleltem meg.

Rami azonnal le is csapott a lehetőségre, és azonnal fotózni kezdett, így a szülinapom igazán alaposan dokumentált lett. Mikor ránk parancsolt, hogy Kimivel is pózoljunk neki, mindketten feszengtünk kissé, de végül megöleltük egymást.

- Én is szeretném átadni az ajándékom – súgta a fülembe, és a többiekhez fordult. – Egy kicsit elugrunk, de ebédre itthon leszünk.

A meglepettségtől el is felejtettem tiltakozni, így gyorsan összekaptam magam, és pár perc múlva már be is ültem a kocsiba. Azt hittem, az ő házába megyünk, de egy idő után feltűnt, hogy más irányba haladunk.

- Hová… - kezdtem volna faggatni, de ő megrázta a fejét.

- Nyugi, mindjárt meglátod – mondta, és nem volt hajlandó többször megszólalni. – Itt is vagyunk – árulta el végre, amikor leállt a kocsival.

Oké, szó szerint a semmi közepén voltunk. Régi, kissé töredezett betonút volt előttünk, az út szélén néhány fa, de semmi más nem vitt közelebb a megfejtéshez.

- Arra gondoltam, hogy mivel jövőre leteheted a jogsit, elkezdhetnénk gyakorolni a vezetést – árulta el végül a tervét, amivel teljesen ledöbbentett.

- Megőrültél? Mi lesz, ha összetöröm a kocsid?

- Azért elsőre még nem rallizást terveztem – nevetett ki. – Apa is ide hozott ki minket gyakorolni. Erre nem jár senki, pár kilométerre innen van egy gyárépület, de az már az én gyerekkoromban sem működött. A hozzá vezető utak viszont megmaradtak, így simán lehet gyakorlásra használni.

Eleinte még ódzkodtam ettől, de ahogy kezdtem belejönni, egyre jobban élveztem. Jó, neki vicces lehetett, hogy én már a 60 km/h-s sebességet száguldozásnak tituláltam, de én remekül éreztem magam. Mikor pedig bejelentette, hogy ideje lenne hazamenni, még kicsit csalódott is voltam. Hazaérve nem győztem neki hálálkodni, de mielőtt beléptünk volna a házba, még megállított.

- Van még valami… A múltkor meséltél anyád volt férjéről. Tudom, hogy fontos neked, és sokat beszéltek telefonon, ezért arra gondoltam, hogy a következő teszt után meghívhatnánk Svájcba.

/Kimi/

Az egyedül töltött estén bőven volt időm átgondolni a helyzetet, és be kellett látnom, legalább részben jogos volt a lányom haragja. Tisztában voltam vele, hogy ezt most én szúrtam el, de nem kellett sokáig törnöm a fejem, hogyan engesztelhetném ki. A vezetés csak egy játék volt – de a szívem mélyén talán még Vicky-nél is jobban élveztem -, a másik ajándék azonban már sokkal komolyabb volt, mégis nehezen vettem rá magam. Mióta együtt éltünk, Vicky szinte naponta beszélt telefonon ezzel a számomra idegen férfival, akit egyértelműen az apjaként szeretett. Ez viszont soha nem tapasztalt féltékenységet ébresztett bennem, és ezen az sem javított, ahogy az ajánlatomra reagált. A tegnap történteket teljesen elfelejtve ugrott a nyakamba, és lelkendezve köszönte meg a meghívást. Azt hiszem, csak a nagyszülei szigorú nevelésének köszönhetően fékezte meg magát annyira, hogy udvariasan végigvárta a családi ebédet, és csak utána vonult félre, hogy felhívja ezt a Paolót.

- Örülök, hogy kibékültetek – szólított meg a sógornőm, én pedig csak ekkor vettem észre, hogy már egyedül maradtam az asztalnál.

- Elmondta, hogy mi történt? – kérdeztem csodálkozva, hiszen ha így lett volna, anyu már biztos kinyírt volna.

- Nem, de nem lehetett akkora ügy, ha ilyen gyorsan megfeledkezett róla – mosolygott rám Kristii optimistán, a jókedve azonban nem ragadt rám át.

- Tartok tőle, hogy túl nagy árat fizetek még ezért a gyors megbocsátásért – morogtam, de mivel értetlenül nézett rám, inkább elmagyaráztam a helyzetet. – Van egy olasz pasi, aki egy ideig olyan nevelőapaféleség volt számára, egyfolytában vele dumál telefonon. Én meg voltam olyan hülye, hogy felajánlottam, töltsön nálunk néhány napot a következő teszt után.

- Miért lennél hülye? Ez nagyon kedves tőled! – lelkendezett tovább Kristii, én azonban csak a fejemet ráztam.

- Épp csak elkezdett megbízni bennem, de ha most megjelenik ez a pasi, Vicky le se fog szarni engem. Az is lehet, hogy ellenem hangolja majd a lányomat. Mi lesz, ha magával akarja vinni? – tört ki belőlem az, ami már egy ideje nyomasztott.

- Azt nem teheti meg, nem rokonok. Nem tudhatod, hogy milyen ember, de ha Vicky szereti, akkor olyan szörnyű nem lehet. Talán még segíthet is abban, hogy szorosabb legyen a kapcsolatotok. Azzal viszont biztosan csak rontasz a helyzeten, ha ellenséges leszel vele – mondta ki Kristii, amivel már én is tisztában voltam.

Már nem volt visszaút, be kellett engednem ezt a Paolót az életünkbe, és most már csak annyit tehettem, hogy próbáltam jó képet vágni hozzá.