8. fejezet
Ijesztő volt szembesülni a hírrel, hogy most már vadidegenek
is ismerik a történetünket. Elfogott a kísértés, hogy felnézzek a netre, de úgy
éreztem, egyelőre jobb, ha nem teszem, így is eléggé felidegesített már ez a
csaj. Kimi persze biztos nem vette észre, de Laura elég szúrósan méregetett
engem. Láthatóan nem örült a felbukkanásomnak, de az érzés kölcsönös volt.
Tipikusan az a „haverlány” volt, aki mindent megtesz azért,
hogy a férfi társaság elfogadja, és ő lehessen a középpontban, ráadásul az is
egyértelmű volt, hogy régebb óta igyekszik behálózni az apámat. Hazudnék, ha
azt mondanám, hogy nem szép lány, de nála még Dasha is szimpatikusabb volt,
pedig annyi sületlenséget már régen hallottam, mint amennyit ő fecsegett össze
a vacsorán. Valószínűleg az zavart a legjobban Laurában, hogy túlságosan is
emlékeztetett a monacói élményeimre. Az ottani „arisztokrata” lányok is így
néztek rám, amikor az általuk kiszemelt srácok akár csak egy szót is váltottak
velem.
A bosszúságomat azonban gyorsan elfeledtették velem az
unokatesóim, akik azt sem várták meg, hogy a csizmámból kibújjak, azonnal rám
vetették magukat, ahogy beléptünk a házba. Náluk jobban már csak Paula
lelkesedett, ismét olyan ölelésben volt részem, hogy kezdtem aggódni a
csontjaim épségéért.
- Jajj, kicsim, végre itt vagytok, már alig vártam, hogy
újra találkozzunk! Remélem, nem unatkoztál nagyon apáddal! – hadarta egy
levegővétellel.
- Nem, dehogy, nagyon jól éreztem magam Jerezben! –
feleltem, de a következő pillanatban megakadt a szemem a dohányzóasztal közepén
álló fényképen. A fotón ugyanis én szerepeltem, a kép még a múltkori bevásárló
túránkon készült, így meglepetten pillantottam Kimire.
- Bocsi, de anyu rágta a fülem, hogy küldjek rólad fotót! –
magyarázta vigyorogva.
- Olyan mérges voltam magamra, hogy a múlt hétvégén nem
készítettünk fényképeket. De majd most, a szülinapodon bepótoljuk! – folytatta
lelkesen a nagyanyám, és onnantól kezdve pár lépésnél távolabb nem is engedett
magától.
Persze továbbra is fura volt így belecsöppenni egy család
életébe, de valójában jól esett az irántam való érdeklődésük, egy pillanatig
sem éreztem azt, hogy megjátszanák magukat, ez pedig új élmény volt a monacói
életem után. Végül egész nap együtt maradt az egész család, szinte el is
feledkeztem Kimi esti programjáról, csak akkor jutott eszembe, amikor
váratlanul félrehívott.
- Ha gondolod, itt is maradhatunk éjszakára, a haverokkal
máskor is tudok találkozni – mondta, és úgy tűnt, tényleg nem bánná, ha miattam
ki kéne hagynia a bulizást, de nem szerettem volna, hogy kötelességből
változtasson a szokásain.
- Ne hülyéskedj, már elígérkeztél! Nem vagyok már dedós, nem
kell vigyáznod rám – tiltakoztam, hiszen amúgy is vágytam már egy kis magányra.
- De akkor itt is maradhatnál, nem szeretném, hogy egyedül
legyél – aggodalmaskodott tovább, de én gyorsan közbevágtam.
- Igazából jól esne egy kis nyugalom – feleltem, de mivel
láttam, hogy az arca kissé elkomorodott, gyorsan folytattam. – Ne érts félre,
tényleg nagyon jól éreztem magam! Csak az elmúlt időszak elég húzós volt, nem
szoktam hozzá ennyi változáshoz. És nem kell aggódnod miattam, feltalálom magam
egyedül is, szerintem fel sem fogok állni a zongorától!
- Hát jó, de tényleg nem maradok sokáig. És nálam lesz a
telefon, ha bármi gond lesz, fel tudsz hívni, és azonnal megyek is haza! –
egyezett bele a kérésembe, így hamarosan haza is indultunk. A nagyanyám persze
marasztalt minket, de végül beletörődött, hogy csak másnap találkozunk újra.
Így is beesteledett, mire hazaértünk Kimi házába, ezért nem sokkal később már
magamra is hagyott.
Az éhhaláltól persze nem kellett félnem, Paula annyi kaját
csomagolt nekünk, mintha egy hétig kellett volna nélkülöznünk a főztjét, nem
pedig alig fél napig. Miután megettem a vacsorát, azonnal az új hangszeremhez
ültem, és a következő néhány órára teljesen megszűnt számomra a külvilág.
Élveztem, hogy akkor és azt játszom, amit csak akarok. A nagyanyám ugyanis kizárólag
a klasszikus darabokat tűrte el, az esti órákban pedig még azokat sem, nem
szerette, ha sokáig „zajongtam”. Ezért is vártam ennyire ezt a magányos estét,
másrészt pedig azért, hogy átgondolhassam a jelenlegi helyzetemet. Az utóbbiból
azonban semmi sem lett, a zenélés teljesen kikapcsolta a gondolataimat. Végül
mégis kezdtem visszatérni a valóságba, és a fáradtságot is egyre jobban
éreztem.
Csak ekkor vettem észre, hogy már jócskán elmúlt éjfél, de
Kimi még sehol sem volt. Talán a fáradtság és a túlzott csend okozta, de
hirtelen borzasztóan aggódni kezdtem. Hiszen már négy órája elment, és azt
mondta, hogy csak rövid ideig marad távol. Félni kezdtem, hogy talán történt
vele valami a hazaúton, így gyorsan a telefonom után nyúltam. A hívógomb
megnyomása előtt azonban megtorpantam. Tudtam róla, hogy szeret bulizni, és
valószínűleg csak egyszerűen jól alakult az estéje, és épp a haverjaival
iszogatnak valahol. Elég hülyén jönne ki, ha most a hívásommal megzavarnám, még
a végén azt hinné, számon akarom kérni rajta a kimaradást. Így aztán letettem a
telefont, de a félelmeimet nem tudtam kikapcsolni, ezért úgy döntöttem, a
nappaliban várom meg, hogy hazaérjen.
A fáradtság végül mégis legyőzött, és csak akkor riadtam
fel, amikor egy érkező autó hangját hallottam meg. Megkönnyebbülve kezdtem
felkászálódni a kanapéról, azonban amikor nyílt az ajtó, nem a várt hangot
hallottam meg először.
Kimi ugyanis nem egyedül érkezett, a korábban megismert
Laurával igencsak bizalmasan összeölelkezve lépett – vagy inkább tántorgott –
be, és persze finnül beszéltek, amiből én csak a saját nevemet hallottam ki.
- Miért nem alszol, kislány? – kérdezte megjátszott
kedveskedéssel a csaj, amikor végre észrevettek engem is.
- Itt van az én kicsi lányom! – óbégatta Kimi, a homályos
tekintetét látva pedig az is csoda volt, hogy egyáltalán felismert.
- Neked elment az eszed? – kiabáltam rá dühösen. – Azt
mondtad, hamar hazajössz, én meg már azt hittem, hogy valami bajod esett! – meg
sem vártam a válaszát, inkább felrohantam a szobámba. Azért az ajtó becsapása
előtt még meghallottam, hogy a csaj hogyan nyugtatgatta.
- Nyugi, csak egy hisztis kamasz! – nevetett rajtam a hülye
liba, majd ezután finnül folytatta a társalgást.
/Kimi/
Reggel – vagyis inkább délelőtt 11-kor – arra ébredtem, hogy
iszonyatosan fáj a fejem. Aztán amikor megpillantottam a mellettem alvó Laurát,
az emlékeim kezdtek egyre jobban összeállni.
- Basszus, Vicky… - morogtam, és azonnal a konyhába siettem.
Nem tévedtem, a lányom ott ült, és a kávéját kortyolgatta,
ahogy máskor is szokta, egy különbség azonban volt: a rám váró adag most
hiányzott a kávéfőzőből.
- Jobb lenne, ha összeszednéd magad, Paulának megígértük,
hogy délre ott leszünk – vetette oda nekem közömbös hangon.
- Vicky, tegnap este nem tudtam elszabadulni a srácoktól,
aztán egy kicsit sokat ittam. Laura nem ivott, ezért hozott ő haza, de nem
történt köztünk semmi – kezdtem zavartan magyarázkodni, ő azonban közbevágott.
- Nem érdekel. A te életed, azt csinálsz, amit akarsz –
Huhh, lehet, hogy ránézésre csak egy kamaszlány, de ezt a kimért hangot és megjátszott
közömbösséget bármilyen felnőtt nő megirigyelhetné. – Ma Paulánál alszom –
tette hozzá határozottan.
- Oké, alhatunk ott is – kezdtem bele, hátha megenyhül, de
ez most nem jött össze.
- Nem, ÉN alszom ott. Így legalább nem zavarom meg még egy
estédet – vágta rá gúnyosan. – Ne aggódj, nem tervezem, hogy árulkodok
anyukádnak.
- Vicky… - kezdtem bele a békülésbe ismét, de megint
lepattintott.
- A szobámban leszek, fél óra múlva indulhatunk – mondta, és
már faképnél is hagyott.
Dühös voltam, mert nem éreztem jogosnak a haragját, ráadásul
elég frusztráló volt, hogy elvileg ő a gyerek, mégis úgy oltott le engem, mint
valami idiótát. Pedig nem követtem el halálos bűnt. Oké, egy kicsit sokat
ittam, és hazaszólhattam volna, hogy tovább maradok, de azt hittem, hogy már
alszik, és nem akartam felébreszteni. Az sem volt túl okos döntés, hogy
hagytam, hogy Laura hozzon haza, aztán még nálam is aludjon. De ő egyszerűen
borzasztó rámenős, én pedig nem voltam magamnál, így nem tudtam lerázni. Mintha
csak megérezte volna, hogy rá gondolok, már be is toppant a konyhába – egy
bugyiban és az én pólómban.
- Összefutottam a lépcsőn a lányoddal. Micsoda kis
méregzsák! – nevetett gúnyosan, de az arcomat látva befejezte.
- A házamban beszélj angolul – szóltam rá. – Vicky nem ért
finnül, és frusztráló lehet, ha nem érti, mit beszélnek körülötte. Most azt
hiszi, hogy van köztünk valami…
- És az akkora baj lenne? – kérdezte, miközben hozzám
dörgölőzött.
- Igen – jelentettem ki határozottan, és eltoltam magamtól.
Hiába nagyon jó csaj, soha nem kedveltem különösebben, csak a bátyja miatt
csapódott néha a társaságunkhoz. Ráadásul mindig utáltam a nyomulós nőket,
sokkal jobban szerettem én hódítani.
Végül nagy nehezen sikerült rávennem, hogy húzzon vissza a
szobába felöltözni, így mire Vicky visszatért a nappaliba a táskájával a
kezében, már mi is készen álltunk az indulásra. Hiába tudtam, hogy csak húsz
perc az út, nekem egy örökkévalóságnak tűnt a metsző csendben való autókázás.
Az emberek biztos azt hiszik, hogy a legkeményebb helyzet az, ha valamelyik
pilótatársam megpróbál megelőzni. Most viszont bármit megadtam volna azért,
hogy a fél mezőny engem szorongasson – még az is jobb lett volna, mint két
dühös nőt furikázni. Laura pipa volt rám, mert visszautasítottam, Vicky meg…
Hát, az ő esetében még nem tudtam eldönteni, min akadt ki a legjobban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése