6. fejezet
A jerezi tesztnapok végül nem bizonyultak túl izgalmasnak.
Én az időm nagy részét a hotelben töltöttem, Kimi pedig vagy a pályán körözött,
vagy a mérnökökkel konzultált az eredményekről. Az egyik napon én is kimentem
vele a pályára, és be kellett látnom, hogy az általa űzött sportág mégsem olyan
unalmas, mint amilyennek gondoltam, elég lenyűgöző volt ilyen közelről figyelni
az autók és a csapatmunka működését. A vezetés ráadásul Kimit is
felpezsdítette, míg a hétköznapokon kifejezetten nyugodt, megfontolt és csendes
volt, az autója közelében sokkal aktívabbnak tűnt, érezni lehetett, hogy itt
van igazán az elemében.
Amikor volt egy kis szabadideje, legtöbbször kettesben
voltunk, és mostanra eljutottunk odáig, hogy tényleg fesztelenül beszélgettünk
egymással. Néha Seb is csatlakozott hozzánk, lassan ő is kezdett beletörődni,
hogy a haverja „apuka” lett. A teszt harmadik napján egyikőjük sem vezetett,
így meglepetésprogramként egy közeli élményfürdőbe látogattunk el. A télnek és
a délelőtti időpontnak köszönhetően csak kevesen voltak a komplexumban, inkább
csak nyugdíjasok áztatták magukat a gyógyvizes medencékben. Így viszont nem
kellett a rajongók felbukkanásától tartanunk, önfeledten élvezhettük a vízben
való ökörködést. Hiába éltem az elmúlt tizenhat évben a tengerparton, a
nagyszüleim nem szívesen engedtek el pancsolni, és mióta magántanuló voltam, az
iskolatársaimmal sem volt lehetőségem így szórakozni. Mégsem én voltam az, aki
a leginkább élvezte a helyzetet, Kimi és Seb teljesen kifordultak önmagukból,
utóbbi szemét módon még a víz alá is lenyomott párszor. Amikor pedig
elfáradtak, a fél büfét felvásárolták, és annyi ételt toltak be villámgyorsan,
ami nekem egy hosszúhétvégére is elég lett volna.
- De erről senkinek egy szót se – figyelmeztetett Seb tele
szájjal, miközben a harmadik hotdogját pusztította el. – Ha az edzőm megtudja,
hogy ilyeneket ettem, ki fog nyírni.
- Hallgatok, mint a sír – feleltem nevetve, majd Kimi felé
fordultam. – Ap…ropó, biztos jó ötlet sörözni, nem rontja a holnapi
teljesítményed? – próbáltam laza maradni, de éreztem, hogy teljesen
elvörösödtem. Eddig még gondolatban sem neveztem Kimit az apámnak, most meg
véletlenül majdnem kicsúszott a számon. Persze biztos az volt az oka, hogy Seb
folyton „Apu”-nak, meg „Apuci”-nak csúfolta, de így is nagyon égő volt.
- Dehogyis, ennyi nekem meg sem kottyan – felelte végül
Kimi, de úgy tűnt, ő is kicsit zavarba jött a helyzettől, csak Seb volt az, aki
elégedetten vigyorogva figyelt minket.
Szerencsére Kimi ezután elterelte a témát, így lassan el is
feledkeztem róla, és újra élvezni tudtam a mi „laza” napunkat, még ha a velem
levő két felnőtt férfi továbbra is úgy viselkedett, mint két óvodás.
Az utolsó tesztnap végén a ferraris vezetők vacsorát
szerveztek az egyik helyi étterembe, de persze Kiminek esze ágában sem volt
elmenni rá. Végül Sebbel együtt tudtuk csak rávenni, hogy érdemes lenne
udvariasan indítania a szezont a régi-új csapatánál. Ráadásul ezzel legalább
részben jóvá tehette azt, hogy az utóbbi időszakban nem igazán vette ki a
részét a munkából – miattam. Végül kinyögte, hogy a rendezvényre én is
hivatalos vagyok, így szívem szerint azonnal visszakoztam volna, de aztán mégis
beleegyeztem abba, hogy elkísérjem. Kiderült, hogy a főnökeit már tájékoztatta
a helyzetünkről, ők pedig mindenképpen szerettek volna megismerni, emiatt egy
kicsit idegesen vártam az estét.
/Kimi/
A dolgaink végre kezdtek tényleg jól alakulni, Vicky végre
levetkőzte a kissé kimért, felnőttes modorát, és úgy viselkedett, ahogy egy
normális kamasznak kell. Ebben persze sokat segített Seb is, korban szinte
közelebb állt a lányomhoz, mint hozzám, így gyorsan megtalálták a közös hangot,
én pedig még azt sem bántam, ha az én káromra poénkodtak. Egyelőre minden a
terv szerint haladt, Vicky egyre inkább megnyílt előttem, én pedig bíztam
benne, hogy ha Finnországban, a családdal töltünk néhány napot, elkezd
kialakulni benne a kötődés.
Az uszodás programot is Seb találta ki, és el kellett
ismernem, hogy telitalálat volt. Mikor azt hitte, hogy nem figyelek rá, Vicky
olyan önfeledten élvezte a vízbe való ugrálást, mintha korábban soha nem lett
volna rá lehetősége. Persze nekem is jól jött egy kis kikapcsolódás, alig több
mint két hét telt el az első találkozásunk óta, de ez a néhány nap elég
intenzív és megterhelő volt. Mikor azonban kis híján apának szólított, különös
érzés lett úrrá rajtam. Először ijesztő volt, aztán öröm töltött el, amikor
viszont zavartan elharapta ezt az aprócska szót, és máshogy folytatta a
mondandóját, magamat is meglepve csalódottnak éreztem magam. Nem várhattam el
tőle, hogy ilyen rövid idő után ténylegesen az apjának tekintsen, és ne csak
egy új havernak, de míg én másoknak mindig a lányomként beszéltem róla, ő eddig
mindig megkerülte, hogy a nevén nevezze a kapcsolatunkat.
- Na mi van, Ap…ropó? – kérdezte röhögve Seb, amikor másnap
a boxutcában összefutottunk, de a dühös arckifejezésemet látva inkább
abbahagyta a vigyorgást. – Valami gáz van?
- Semmi extra… Szerinted alkalmatlan vagyok az apaságra? –
bukott ki belőlem a kérdés, és már nem tudtam visszaszívni.
- Meg vagy húzatva? Teljesen jól kezeled a helyzetet. Na
várj… Az a bajod, hogy tegnap Vicky végül nem szólított Apának előttem? Inkább
örülj neki, mert ösztönösen akarta kimondani, csak zavarba jött, ez szerintem
tök jó jel – próbált megnyugtatni, de nem sokat segített.
- Nem tudom, eddig minden simán ment, de most fogalmam
sincs, hogyan tovább. Jól elvagyunk, sokat röhögünk együtt, de nekem nem megy
ez az apáskodás. Személyes dolgokról alig beszélünk, és nem tudom, hogyan
kerülhetnék hozzá közelebb – panaszkodtam a haveromnak, pedig a nyavalygás soha
nem volt az én terepem.
- Figyelj, te az ő korában mennyit lelkiztél a szüleiddel?
Örülj neki, hogy egyáltalán beszél veled, az én öcsémet ki se lehet robbantani
a számítógép elől. Adj neki egy kis időt, és éreztesd vele, hogy fontos Neked.
A múltkor is hogy örült annak a csukának! Meglátod, majd alakulnak a dolgok…
Bár maradéktalanul nem lettem optimista, de kissé
nyugodtabban vártam az első „hivatalos” programunkat, és csak reménykedtem
benne, hogy a lányom nem fogja magát halálra unni a vacsorán.
/Vicky/
Kimi főnökei végül egész jófejnek bizonyultak – már a maguk
„nagypapás” stílusában. Úgy tűnt, nem csinálnak nagy ügyet a különös
történetünkből, úgy fogadtak, mintha teljesen természetes lenne, hogy a
pilótájuknak váratlanul előkerült egy gyereke. Kimi viszont elég egyértelművé
tette, hogy mennyire rühelli az ilyen programokat, az este folyamán két
mondatnál többet nem hallottam tőle, unottan ette a vacsoráját, és közben
feltűnően sokszor nézegette az óráját. Pedig messze nem volt olyan rémes, mint
amilyennek beállította, ráadásul nem is a fejesek ültek a közvetlen
közelünkben, hanem a csapattársa, Alonso és a barátnője, Dasha. A csaj elég gáz
volt, igazi műnő, és persze a salátán kívül minden kajára csak fintorgott.
Fernando viszont egész jófej volt, bár kicsit hülyén jött ki, hogy Kimi helyett
inkább én beszélgettem vele.
- Azért elég vicces, hogy a neved győzelmet jelent… Mintha
Kimi választotta volna – nevetett rám, miután beugrott neki, hogy a Vicky minek
a becézése.
- Hát, végülis volt köze hozzá – árultam végül el, és a
szemem sarkából láttam, hogy Kimi is felkapta a fejét. Ezek szerint csak
tettette, hogy egyáltalán nem figyel a beszélgetésünkre. – Anyám elárulta, hogy
miért ezt a nevet választotta. Aznap, amikor megismerkedtek, Ap…Kimi – Most
igyekeztem nem elvörösödni, de észrevettem, hogy Kimi ökölbe szorította a kezét,
ezt azonban nem tudtam hová tenni, ezért inkább folytattam - folyton arról
magyarázott neki, hogy győzhetett volna egy futamon. Azt mondta, soha nem
hallotta még annyiszor a „győzelem” szót, mint akkor…
- Basszus, tényleg! Vittoria Ines Ninette… A keresztneveid
kezdőbetűiből is az jön ki, hogy „win”! – szólalt meg végre Kimi, és mintha
büszkeséget láttam volna az arcán.
- Ninette? Ez de cuki… - csacsogott közbe Dasha, azt hiszem,
zavarta, hogy egy ideje nem nagyon tudott hozzászólni a beszélgetéshez. – Na és
a pasikkal hogy állsz? – hajolt felém bizalmasan.
Annyira ciki volt, hogy rossz szokásomhoz híven azonnal
elvörösödtem. Amúgy is gáz a kérdés, pláne ha az ember apja előtt teszik fel.
Nálam rosszabbul csak Kimi reagált, mivel épp belekortyolt a sörébe, a kérdés
hatására félrenyelte, így egy darabig csak az ő köhögését hallgathattuk, utána
pedig szerencsére más témára terelődött a beszélgetés.
A kínos helyzetet azért nem sikerült megúsznom, csak
elhalasztanom addig, amíg vissza nem értünk a hotelbe. Már épp indultam volna a
hálószobám felé, hogy bedőljek az ágyba, amikor Kimi utánam szólt.
- Vicky, izé, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen
Dasha-féle… Szóval hogy pont ő fogja eszembe juttatni, de azért ez egy elég fontos
kérdés. Nincs esetleg valaki, aki, khm… - Ha nem nekem szólt volna a kérdés,
kifejezetten szórakoztatónak találtam volna a bénázását, így azonban jobban
örültem volna, hogy ha gyorsan lezárjuk a témát, ezért inkább kisegítettem.
- Nem. Nincs senki, nyugi – feleltem kissé elvörösödve, de
ez neki nem volt elég.
- Oké, de ha lesz… Azért ugye tisztában vagy a… dolgokkal?
- KIMI! – kiáltottam rá kissé rémülten és persze tűzvörös
fejjel. – Ha most elkezdesz a méhecskékről magyarázni, esküszöm, visszaszaladok
Dashahoz, hogy tovább hallgassam a történeteit a műkörmeiről!
- Oké – felelte megkönnyebbülten. – Csak gondoltam… szóval
hogy ha kérdésed, vagy gondod lesz, nyugodtan – az arckifejezésemet látva
azonban szerencsére lezárta a témát. – Rendben, békén hagylak!
- Köszi – válaszoltam hálásan, és újra a szobám felé
indultam. – Jó éjt!
- Jó éjt! Vicky, várj – szólt utánam még egyszer, én pedig
komolyan kezdtem aggódni, hogy most mivel állhat elő. – Csak azt akartam
mondani, hogy ha majd úgy érzed, apának szeretnél szólítani, engem nem zavar,
sőt, örülök neki. De sürgetni sem akarlak – tette hozzá a zavaromat látva. –
Tudom, hogy elég zűrösek a dolgok, és sok idő, mire minden megoldódik. Az ilyen
érzelmes izékben soha nem voltam jó, de ez az egész fontos nekem. Ennyi idő
után nem nagyon van jogom beleszólni a dolgaidba, de azt akarom, hogy tudd,
hogy számíthatsz rám.
Láttam rajta, hogy nehéz neki ilyesmikről beszélni, de azt
is éreztem, hogy őszintén mondja nekem ezeket. A baj csupán az volt, hogy én
nem így terveztem. Az egész életem erről szólt, vártam, hogy legyen mellettem
valaki, aztán amikor úgy éreztem, megkaptam, hirtelen eltűnt, én pedig jól
pofára estem. Tudtam, hogy csak megnehezítem vele a helyzetem, de mégsem tudtam
magamtól ellökni Kimit. Olyan filmes apa-lánya kapcsolat nem lesz közöttünk, de
talán barátok még lehetünk. Talán ő tényleg nem fog eltűnni…
- Köszi – válaszoltam végül esetlenül, de egyszerűen
képtelen voltam mást is mondani. Ezért jobb híján kissé bénán, de megöleltem.
Én persze csak egy gyors lapockaveregetést terveztem, ő
azonban valószínűleg megörült, hogy nincs szükség több szavakba öntött
lelkizésre, ezért szorosan a karjaiba zárt, és végtelennek tűnő másodpercekig
el sem engedett. Ezután persze még inkább összezavarodva köszönhettem el tőle –
most már sikerrel -, de a hirtelen érzelmi kitörés hatására még sokáig nem
tudtam elaludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése