IceBlood - Új esély

1. fejezet

- Tele van a tököm, nem igaz, hogy ide kellett rángatni valami baromság miatt – bosszankodtam az ügyvédi iroda előterében ücsörögve, és bosszúsan pillantottam a menedzseremre, Steve-re. Valójában igazságtalanul haragudtam rá, ő próbált intézkedni helyettem, miután megérkezett az a hülye levél, de az ügyvéd lerázta őt, ragaszkodott a személyes megjelenésemhez.

- Én sem értem, mit akarhat, telefonon is csak azt erősítette meg, hogy családi ügyről van szó, de soha nem mondtad, hogy élnek rokonaid Monacóban – támasztotta alá a hitetlenkedésemet, de ettől még nem oldódott meg a rejtély. Már alig két hét volt hátra a téli tesztekig, minden szabad percemet az edzéssel kellett volna töltenem, hogy a novemberi műtétem után tökéletes formában kezdhessem meg a szezont, erre iderángattak abba az országba, ahová eddig kizárólag versenyezni jöttem.

Az óráknak tűnő várakozás után végre kinyílt az iroda ajtaja, és az ötven év körüli pasi beinvitált. Az ódivatú berendezésű irodában rajtunk kívül csak egy kiscsaj foglalt helyet, először azt hittem, valami titkárnő lehet, de feltűnt, hogy ahhoz túl fiatal. Túl sokáig nem is foglalkoztam vele, mert az ügyvéd végre belekezdett a mondandójába, miután mindannyian leültünk.

- Először is, köszönöm szépen, hogy időt szakított a személyes találkozásra, de miután ismertetem az ügyet, bizonyára meg fogja érteni ennek szükségességét.

- Akkor mi lenne, ha a tárgyra térnénk, jobb dolgom is van, mint holmi csip-csup jogi ügyek meghallgatása – az ügyvéd erre kicsit bosszúsan felhúzta a szemét, és a még mindig csendben ücsörgő lányra pillantott, de végül figyelmen kívül hagyta a sürgetésemet.

- Ügyfelem, Miss Vittoria Ines Ninette Castello de Massy a monacói gyámügyi bírósághoz nyújtotta be a kérelmét, ugyanis szeretné, ha a jövőben az édesapja lenne a kizárólagos gyámja…

- Ez nagyon szép, de mégis mi a fene közöm van nekem ehhez? – kérdeztem türelmetlenül, mert kezdtem magam egy szappanoperában érezni.

- Nos, Mr. Räikkönen, ugyebár Ön 1997 májusában Monacóban járt egy autóversenyen…

- Igen- feleltem bosszúsan – Harmadik lettem egy ostoba hiba miatt, pedig akár nyerhettem volna... – itt azonban az ügyvéd a szavamba vágott.

- Nos, Ön a verseny utáni estét az egyik helyi szórakozóhelyen töltötte, ahol megismerkedett Alessandra…

- Igen, asszem így hívták – feleltem, mert azonnal beugrott a kiscsaj. Úgy nézett ki, mint egy szupermodell és egy hippi keveréke, kicsit talán flúgos is volt, de aznap ő volt az egyetlen, aki fel tudott vidítani az elmaradt győzelem után. Na és persze az ágyban is elég klassz volt.

- Kérem, hadd fejezzem be. Szóval együtt töltötte az éjszakát Alessandra Augustine Castello de Massy-val. 1998 februárjában pedig megszületett ez az ifjú hölgy, Vittoria, akinek az édesanyja Alessandra… - Oké, kezdtem tényleg azt hinni, hogy ez egy dél-amerikai sorozat felvétele. Nagyon jól tudtam, hová akar kilyukadni a pasi, de a helyzet egyszerűen abszurd volt, ez pedig annyira eltompított, hogy képtelen voltam bármit is reagálni. Steve azonban megtette helyettem is.

- Ez nevetséges! Vagy a nő hazudik, vagy ez a lány találta ki az egészet, hogy így jusson pénzhez. Érdekes, hogy az elmúlt másfél évtizedben eszük ágában sem volt… - kezdett bele ironikusan nevetve, az eddig csendben ülő csaj azonban hirtelen felpattant, láttam, ahogy a kezeit ökölbe szorítja, és már vártam is, hogy elkezdjen hisztizni, a hangja azonban nyugodt és kimért volt.

- Ne nevezzen még egyszer hazugnak – mondta Steve-nek, majd hozzám fordult, és egyenesen a szemembe nézett. – Nem kell a pénze. Nem kell magától semmi. Egyetlen dologban kérem a segítségét, utána többé nem fog hallani rólam – bár a hangja továbbra is nyugodt maradt, a tekintetében az elszántság mellett valami félelmetes kétségbeesést láttam, és azt hiszem, attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy igazat mond.

- DNS tesztet követelünk! – kiabált az ügyvédre Steve, én azonban csendre intettem.

- DNS tesztre mindenképpen szükség lesz, csak így bizonyíthatjuk a gyámhatóságnak, hogy valóban ön a hölgy vér szerinti apja – válaszolta a pasi, én azonban továbbra is a lányom… a lányt figyeltem.

- Miért most? – kérdeztem, mert bár ezernyi kérdés kavargott a fejemben, fogalmam sem volt, mit mondhatnék, ő azonban nem csodálkozott a kérdésemen.

- A törvények szerint 16 éves kortól kérvényezhető a nagykorúsítás. Ehhez azonban a törvényes gyám beleegyezése kell, a nagyszüleim azonban hallani sem akarnak az egészről – felelte olyan hangon, mintha csak az időjárásról beszélne.

- Mi köze ehhez a nagyszüleidnek? Az anyád… - kezdtem bele a legrosszabbtól tartva, ő azonban közbevágott.

- Nem, nem halt meg. De ez lényegtelen, jelenleg a nagyszüleim a törvényes gyámjaim, és amíg ez így van, nem élhetem a saját életemet. De ha az apám kérvényezné, hogy átvehesse a felügyeleti jogokat… - Az ittlétünk alatt most először remegett meg a hangja, csak most láttam meg igazán, hogy tényleg nem egy felnőtt nő áll előttem, hanem egy kétségbeesett kamaszlány.

- Uram, megértem, hogy az eset meglepte Önt – szólt közbe az ügyvéd, mire én gúnyosan horkantottam egyet, ő azonban zavartalanul folytatta – javaslom, hogy mindenekelőtt végeztessék el a DNS-tesztet, hogy biztosan kiderüljön az igazság. A helyi kórházban fogadják Önöket még a mai nap folyamán.

Láttam, hogy Steve válaszolni akart, én azonban egy pillantásommal jeleztem, hogy most kivételesen én intézkedek.

- Rendben. Steve, kérlek, foglalj magadnak és nekem is szobát valamelyik hotelben, és jelezd a pilótának, hogy egyelőre nem indulunk haza. Addig mi elmegyünk a kórházba – pillantottam a lány felé, aki újra hűvösnek és erősnek mutatkozott, mintha egy falat húzott volna maga köré.

***

A taxiban ülve nem volt rá lehetőség, hogy folytassuk a beszélgetést, hiszen a téma nem tartozott a sofőrre, a kórházban pedig azonnal fogadtak minket, úgy tűnt, az ügyvéd már előre megszervezte ezt az egészet.

- Rendben, az eredmények holnap délutánra várhatók, amint meglesznek, eljuttatjuk az ügyvéd úrnak, ő majd tájékoztatja Önöket – mondta a nővér, aki a vérvételt bonyolította le.

A kórházból kilépve mindketten kissé tanácstalanul álltunk meg, egy darabig csendben néztünk egymásra.

- Gondolom az ügyvéd magát is felhívja majd, hogy mikor mehetünk hozzá, majd ott találkozunk – mondta zavartan, és már hátat is fordított volna nekem, én azonban megfogtam a karját, mire ő ijedten nézett rám.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ez ennyi lesz? Jó pár kérdés van, amit tisztáznunk kéne – néhány pillanatig tanácstalanul nézett rám, látszott rajta, hogy fontolgatja, le tud-e rázni valahogy, de végül megadta magát.

- Rendben, van itt egy étterem, ahol normálisan lehet beszélni, nem zavarják az embert, még akkor sem, ha felismerik magát…

- Mi lenne, ha nem magáznál? – kérdeztem türelmetlenül, de nem tűnt olyannak, akit ennyivel meg lehet enyhíteni.

- Nem ismerjük egymást, de rendben, tegeződjünk – válaszolta továbbra is kimérten, majd intett, hogy merre induljunk.

Az étterem tényleg nem volt messze, és egy elkerített boxba ülve tényleg nyugodtan beszélgethettünk… volna, ha nem telt volna hosszú percekbe, mire ki tudtam nyögni valami értelmeset.

- Elmondanád újra a neved? A Vittoria után elveszítettem a fonalat – ez volt az első eset, hogy a szája szegletében egy kis mosolyt fedeztem fel.

- Vittoria Ines Ninette Castello de Massy… de röviden csak Vicky, mert a Vittoriát utálom, az Ines és a Ninette meg csak szimplán gáz – sorolta, én pedig képtelen voltam nem nevetni rajta.

- Miért nem kerestél meg eddig? Talán ha korábban megismerkedünk… Fogalmam sem volt arról, hogy Alessandra terhes lett. De tudta a nevem, megkereshetett volna – tört ki belőlem a kérdés, ami már az ügyvédi irodában is motoszkált bennem.

- Én nem tudtam, ki vagy, csak a múlt hónapban sikerült kizsarolnom a neved anyámból, akkor is csak azért, mert részeg volt – volt valami félelmetes abban, hogy ilyen természetességgel beszélt erről.

- Alessandra? De… Akkor ezért nevelnek a nagyszüleid? – kérdeztem döbbenten, de igyekeztem nem éreztetni vele a sajnálatot, rögtön láttam rajta, hogy azt utálná.

- Azt hiszem, mindig is ők neveltek, anyára ráfogták, hogy alkalmatlan erre a szerepre, elküldték külföldre tanulni, aztán ráerőltettek egy házasságot. A helyében én is a piába menekültem volna. Épp ettől akarok megmenekülni! Elegem van abból, hogy nem csinálhatom azt, amit akarok, hogy a hülye arisztokrata elveiknek kell megfelelnem. Ha továbbra is velük kell maradnom, inkább megölöm magam – A legfélelmetesebb az volt az egészben, hogy amit mondott, nem lehetett kamaszos hisztinek nevezni, látszott, hogy minden egyes kimondott szót komolyan gondol. – Segítened kell. Nem kell a pénzed, a nagyapám öccse hozzám hasonlóan különc volt, utálta a kékvérű bandát, és mindenét rám hagyta. Ha nagykorúsítanak, megkapom a párizsi villáját, és bőven lesz annyi pénzem, hogy eléldegéljek addig, amíg ki nem találom, mivel akarok foglalkozni.

Látszott rajta, hogy tényleg mindent jó alaposan átgondolt, akár rá is bólinthattam volna, hiszen az elmúlt 16 évben is megvolt nélkülem, semmi jogom nem volt arra, hogy beleszóljak az életébe. Mégis ösztönösen éreztem, hogy a felnőttes viselkedés és a tervek mögött csak egy kislány van, akinek még nem kellene a felnőttek életét élnie.

- Vicky, ez nem így működik… Nem is ismerlek, és még csak 16 vagy. Nem vállalhatom ezt a felelősséget… - mondtam zavartan, ő azonban dühösen nézett rá.

- Persze, végülis akkor sem kellett vállalnod a felelősséget, amikor felcsináltad az anyámat, és vígan utaztál is tovább a következő versenyedre… Fogalmad sincs az életemről, és arról sem, hogy mi a jó nekem – mondta dühösen, én azonban nem hagytam, hogy kitombolja magát rajtam.

- Higgadj le, mert hisztivel nem érsz el semmit! – jelentettem ki keményen, és úgy tűnt, ez hatott nála. – Át kell gondolnom ezt az egészet. Te hetek, vagy hónapok óta tervezgeted ezt, nekem meg kábé két óra alatt kellett feldolgoznom ennyi információt. Holnap találkozunk az ügyvédnél, addigra megpróbálom kitalálni, hogy mi legyen. Tudom, hogy igazat mondasz, de semmit nem tudok rólad… Így hogyan döntsem el, hogy alkalmas vagy-e az önálló életre?

Egy csepp kétségem sem volt afelől, hogy Vicky a lányom. Minél jobban figyeltem a vonásait, hallgattam a hangját, annál egyértelműbb volt, hogy igenis közünk van egymáshoz. Ugyanolyan idegesen dobolt a lábával, ahogy én is szoktam, és persze ugyanúgy kellett kikönyörögni belőle az összetettebb mondatokat. Persze nagyon személyes dolgokról nem volt hajlandó beszélni, de annyit megtudhattam, hogy az általános iskola befejezése óta magántanuló, nem szereti a sportokat, inkább a zene áll hozzá közel, és egészen kicsi kora óta zongorázik. Ahogy telt az idő, ő is elkezdett feloldódni, és rólam is kérdezett pár dolgot. A Forma-1 nem igazán izgatta, inkább a családomra volt kíváncsi, meg hogy mivel ütöm el az időmet, amikor éppen nem vezetek. Észre sem vettem az idő múlását, ő azonban hirtelen a telefonjára nézett, és kapkodva kezdte összeszedni a holmijait.

- Muszáj hazaérnem kilencre, különben balhé lesz otthon – magyarázta sietve.

- Várj már, hazaviszlek taxival – mondtam gyorsan, miközben furcsa csalódottságot éreztem, amiért meg kellett szakítanunk a beszélgetést.

- Nem lehet, nem akarom, hogy a nagyszüleim megsejtsék, hogy tervezek valamit, mert még a végén valahogy megakadályozzák – mondta határozottan. – Eljössz holnap az ügyvédhez? – próbált könnyed maradni, de láttam rajta, hogy feszülten várja a válaszom.

- Ne hülyéskedj, persze, hogy ott leszek! Ez itt a számom – firkáltam le gyorsan a szalvétára, és a kezébe nyomtam. – Ha bármi gond van, ezen utolérsz!

- Köszi… Kimi – felelte zavartan, és már el is sietett. Mire észrevettem, hogy otthagyta a sálját, már biztosan messze járt, így végül kissé szerencsétlenül én tekergettem össze a színes ruhadarabot, majd tanácstalanul nézegettem.
Ha valaki tegnap azt mondja, hogy van egy tizenhat éves lányom, vagy kiröhögöm az illetőt, vagy elküldöm a francba, amiért ilyen hülyeségekkel fáraszt. Most viszont minden szülői teher egy pillanat alatt nehezedett rám, és be kellett látnom, fogalmam sincs arról, mit kéne tennem...